Írta: Aril (aril.denem@vipmail.hu)

Keletkezett: 2004. november 6.

Mardekár utódja

1. rész

Öt éve volt. Még most is emlékszem. Akkor tudtam meg kiknek a leszármazottja is vagyok, és mi a feladatom az életben. Engem Gloria Violet Denemnek hívnak, de öt évvel ezelőtt nem is sejtettem, hogy ez a név mivel ruház fel engem. Családom nem volt, árvaként nőttem fel, így aztán arról sem értesültem, hogy kik az őseim. De mikor megtudtam, másra sem vágytam, csakhogy én is ükapám nyomdokaiba léphessek. A Roxfortban a tanárok mindig rajtam tartották a szemüket. Valahogy sejtettem, hogy különleges vagyok, hiszen a fejemben több sötét varázslat volt, mint a többiekében. De a Mardekárban kibontakozhatott tudásom, amivel most azt folytatom, amit ükapám, Voldemort abbahagyott. Mardekárba való kerülésem sem volt véletlen, mivel kiderítettem azt is, hogy nemes családfám egészen Mardekár Malazárig nyúlik vissza. De ne szaladjunk előre, most elmondom, hogy hogyan is jutottam, odáig ahol most tartok.

A hatodik évemet kezdem a Roxfort Boszorkány- és Varázslóképző Szakiskolában. Valahogy nem szerettem ide járni, de legalább a társaság jó. Gondolataimból legjobb barátnőm hangja ébreszt fel.

- Gloria gyere már! – kiáltotta nekem, miközben az egyik barna fiáker felé haladt.

Futva beértem őt, és én is felszálltam. Bevittek minket a kastélyba, és most már hatodik alkalommal kellett végigülni az unalmas beosztási ceremóniát, mielőtt megtölthettük volna a hasunkat. Miután jóllaktunk, együtt indultam el a társaimmal a Mardekár ház klubhelysége felé. A legjobb barátnőmmel, Catherine Owennel elsőben ismerkedtem meg, rögtön a vonaton. Emlékszem, azt mondta, szeretne mardekáros lenni, hogy a szülei büszkék legyenek rá. Elvégre ők is a Mardekárba jártak. Nemcsak okos, hanem csinos lány is, a fiúk oda vannak érte, bár mondjuk én sem panaszkodhattam fiúk terén. Catnek hosszú, derékig érő, világosbarna haja van és kék szeme. Magas és vékony lány, igen nőies vonalakkal. Kicsit azonban hirtelen haragú és a sértéseket nem felejti el olyan könnyen. Másik barátnőm, aki most a balomon lépdelt, harmadikban csapódott a társaságunkhoz, amikor megmentettük az idegesítő Potter lánytól. Őt Deborah Angusnak hívják. Vállig érő szőke haja és barna szeme van. Ő volt a legalacsonyabb közöttünk, de ettől még remekül nézett ki. Ő közöttünk a legóvatosabb, mégis mindig a legjobban informált: szinte minden pletykát ismer itt az iskolában. Én viszont gyönyörű, hátközépig érő fekete hajjal és fekete szemekkel büszkélkedhettem. Én is magas voltam és karcsú, de nem olyan szép, mint Cat.

Végül elértük a klubhelységünk bejáratát, ami előtt egy nagy kígyószobor volt smaragdzöld szemekkel. Cat elmondta a jelszót mire a kígyó szeme villant egyet és végül elcsúszva az útból utat engedett nekünk. A Mardekár klubhelysége hosszú, alacsony mennyezetű, tágas terem volt. A fényt a plafonról lelógó zöld lámpák biztosították. A kandallóban még égett a tűz viszont maga a helység szinte teljesen kihalt volt csak néhányan ültek a zöld borítású faragott székekben. Mi azonban a hálótermünk felé vettük az irányt. Felmentünk a lépcsőn, átöltöztünk, és lefeküdtünk a zöld baldachinos ágyainkba. 

Pár perc múlva már mindannyian aludtunk.

Másnap reggel arra ébredtem, hogy Cat hangosan ordibál. Felültem az ágyamban és körbenéztem. Észrevettem, hogy Cat dühösen néz negyedik lakótársunkra, akit Alice Vormnak hívnak.

- Mi történt? – kérdeztem egy hatalmas ásítás kíséretében – Catherine miért kiabálsz?               

- Bocs, hogy erre kellett felkelned, csak tudod ez az idióta Alice már megint valami hülye varázslatot akart kipróbálni, de megint elbénázta, így az egyik könyve a fejemnek vágódott. – mondta nekem Cat, miközben végig dühösen nézte Alicet.

Egyikünk sem rajongott a lányért, aki mindig hibát hibára halmozott, de én azért szerettem. Emlékszem, egyszer miatta rontottam el az egyik bájitalomat. De ő szeretett volna hozzánk tartozni, ahhoz viszont bizonyos normáknak meg kellett felelni.

- Azért ne faldd fel reggelire – mondtam Catnek egy mosoly kíséretében.

Ő erre rám nézett és szintén elmosolyodott, majd komoly tekintettel újra Alice felé fordult, aki reszketett a rémülettől.

- Még egy ilyen húzás, és legközelebb veled fog történni valami, de rosszabb lesz egy könyvnél, ami a fejednek vágódik. Megértetted? – kérdezte Catherine Alicetől.

Ő erre hevesen bólogatott, majd összeszedte a holmiját és kiviharzott a szobából. Mindketten először utána néztünk, majd egymásra és végül hangos nevetésben törtünk ki. Ekkor jött be Deborah a szobába, akin látszott, hogy nemrég fürdött: a haja még mindig vizes volt.

- Mi volt ez az ordibálás? – kérdezte mosolyogva, miközben az ágya felé menetelt, hogy előkészüljön az első óránkra.

- Semmi csak… - csuklott el a hangom az újabb nevetés miatt – Csak Alice megint galibát csinált, és ezt Cat feje bánta meg. Ugyanis Alice nekivágott egy könyvet – magyaráztam Deborahnak.

- Ne nevess! – szólt rám Cat – Legközelebb megnézzük, te hogy reagálnál arra, hogyha egy könyv ébresztene.

- Szerintem inkább öltözzetek, mert még reggeliznünk is kéne az órák előtt – figyelmeztetett minket Deborah komoly tekintettel. Deborah nem helyeselte azt, ahogy néha Aliceszel bántunk. 

Kipattantam az ágyból és vigyáz állásba vágtam magam.

- Igenis asszonyom, ahogy parancsolja.

Erre ő felvonta a szemöldökét, majd az ajtó felé indult, de mielőtt kilépett volna rajta, megfordult.

- Lent várlak benneteket – közölte velünk, majd becsapta az ajtót.

Mi pedig még mindig mosolyogva kezdtük összeszedni magunkat.

Épp a tükör előtt álltam és az utolsó simításokat végeztem magamon, amikor Cat hangja hallatszott a hátam mögül.

- Nagyon csinos vagy, de elindulhatnánk végre? – kérdezte barátnőm az ajtóban állva.

- Persze – mondtam, majd elindultam az ajtó irányába.

Pár perc múlva már a nagyterem felé vettük az irányt, amikor eszembe jutott, hogy a tavaly kapott prefektusi jelvényemet lent felejtettem a szobánkban. Megtorpantam, majd futva indultam vissza a klubhelységbe.

- Hová mész? – halottam magam mögül Cat hangját.

- Lent hagytam a jelvényem, várjatok meg, nemsokára jövök – kiabáltam vissza nekik.

Cat erre csak bólintott egyet.

Nem volt téma közöttünk, csak egyszer beszéltünk róla, amikor Deborah csatlakozott hozzánk. Akkor Catherine világosan megmondta neki, hogy én vagyok a főnök. Ezen én is meglepődtem egy kicsit, de nem firtattam tovább a témát. Valahol örültem is neki, ha valaki tartozni akart hozzánk, azt előbb nekem kellett jóváhagynom. Később viszont megbeszéltük Cattel. Azt mondta, hogy sokkal leleményesebb és okosabb vagyok nála, ezért választott engem. Az okosságomnak tárgyi bizonyítéka is volt szépen csillogó prefektusi jelvényem, aminek most a feltűzésével voltam elfoglalva, miközben visszafelé siettem a társaimhoz. A többiek kicsit mérgesen néztek rám, amikor megérkeztem.

- Na végre! Azt hittem, hogy már sohasem jössz! Mindjárt éhen halok! – mondta nekem Cat kicsit hangosabban a kelleténél.

- Jól van na bocsánat – morogtam nekik.

Mindannyian bólintottak, ezzel elfogadva bocsánatkérésemet. Végül elindultunk a terem felé, amikor a bejáratnál belefutottunk leggyűlöltebb ellenségembe, Amanda Potterbe. A nagyapja legyőzött valami sötét varázslót és ezért volt elszállva magától. Látszott rajta, hogy tehetős családból jött, én rajtam viszont látszott, hogy eléggé szegényes vagyok. Persze a kisasszony sohasem járt egyedül. Mellette volt két társa is: az egyiket Samantha Marvinnak, a másikat Priscilla Randolfnak hívták. Samanthának és Priscillanak barna volt a haja, csak míg Samanthanak vállig érő, addig Priscillanak egészen rövid. Samanthanak barna szeme, míg Priscilla szeme kéken virított. Viszont egyikőjük sem valami világszépe nő, hiába öltöztek lehengerlően.

Egy gúnyos mosoly kíséretében haladtunk el mellettük. Tudtuk, hogy gyűlölnek minket, hiszen tavaly az utolsó kviddics meccsen nekem sikerült elkapni a cikeszt, és ezzel megszereztük a kviddics kupát a Griffendél orra elől. A házunkban én lettem a sztár.

- De utálom őket – suttogta a fülembe Cat miközben az asztalunk felé sétáltunk.

- Nem vagy vele egyedül – válaszoltam neki.

Amandával elsős korunk óta nem kedveltük egymást. Az előző év óta viszont biztos, hogy az ellenségének tekint. Ez engem igazából nem nagyon zavart, had gyűlöljön: az is egy érzés, hiszen én sem kedveltem soha, főleg az után, hogy megtudtam, hogy mit tett az ő családja az enyémmel, hiszen a szüleimet is miattuk vesztettem el.

A nap első része unalmasan telt. Túlestünk egy bájitaltanon, két jóslástanon, és egy rúnaismereten. Az utolsó óra volt a legborzasztóbb. Kedvenc órámon összezártak minket a Griffendéllel. Ez borzalmasan lesújtó volt számomra, viszont így meg tudtam mutatni végre, hogy mit is tudok Sötét Varázslatok Kivédéséből. Én remekül ismertem minden sötét varázslatot: valahogy gyerekkoromban ezek érdekeltek. A legtöbbjét ki is próbáltam állatokon, csak azokat nem, amikért Azkaban-i fogság jár. A tantárgyat a Mardekár ház vezetője, Gabriel Floyd professzor tartotta. A tanár úrnak fekete a haja és fekete a szeme volt és mindig feketében is járt. De nem csak az átkokat tanulmányoztam, hanem az ellenátkokat is.

A professzor természetesen mindig engem választott a legkülönfélébb varázslatok bemutatására. Aznap is így volt.

- Denem kisasszony, lenne szíves – azzal az egyik állatra mutatott a ketrecben.

Éppen az egyik halálos átokkal foglalkoztunk, és persze nekem kellett megmutatnom, milyen hatása is van. Szembeálltam a ketreccel, majd kimondtam a halálos átkot. A nyúl, ami a ketrecben volt, holtan rogyott össze. Floyd professzor most felállt a helyéről és a ketrec felé ment, hogy jobban megvizsgálja az állatot. Majd szembefordult az osztállyal.

- Remek – mondta felém sem nézve – De ne feledjék, ez az átok igen veszélyes, lehet, hogy most csak egy kis mennyiséggel dolgoznak, így emberre nem halálos, de még így is akár több hónapos kómára ítélhetik az áldozatot – mondta a professzor.

Majd felém fordult.

- Jól csinálta kisasszony, és így 10 pontot szerzett a házának. Most pedig fáradjon a helyére – mondta nekem komoly tekintettel, de én inkább aggodalmat véltem felfedezni a szemében.

Leültem a helyemre, ő pedig az asztalához ment. Az óra további része folyamatos írással telt, de én éreztem, hogy a tanár egyre többször pillant felém. Végül kicsöngettek, és mi a nagyterem felé vettük az irányt, hogy végre ebédelhessünk.

Két hét telt el az iskolából, amikor az első furcsa dolog történt. Kihallgattuk tanárainkat, amint épp rólam beszélnek.

A barátnőimmel épp az udvarról igyekeztünk befelé, amikor megláttuk Frederick Archibald igazgatót, Floyd professzort és Johnatan Ian igazgató helyettest, aki a Hugrabug ház vezetője és bájitaltant tanít. Beszélgettek valami komoly dologról. Engem viszont furcsa érzés fogott el.

- Vajon miről tárgyalhatnak? – kérdeztem.

Erre mindenki felém fordult.

- Hallgassuk ki őket – mondta ki Cat azt, ami az én fejemben is megfogalmazódott.

Láttam, hogy Deborahnak nem tetszik az ötlet. Nem voltam meglepődve: ő aggódott köztünk a legtöbbet.

- Szerintem ez nem jó ötlet – szólt Deborah.

Erre a mondatra Cat lesújtóan nézett rá.

- Ugyan már! Te, ha tehetnéd, nem csinálnál semmit, csak ülnél a klubhelységünkben. Gyere Gloria!

Elindultunk ketten, majd pár perc múlva csatlakozott hozzánk Deborah és Alice is. Az utolsó pár lépést lábujjhegyen tettük meg, majd elbújtunk a közeli bokorban, és füleltünk.

- Kezdek komolyan aggódni, igazgató úr – hallottam Floyd hangját.

- Egyenlőre semmi nem utal arra, hogy a családi hagyományt fogja követni – válaszolta az igazgató meglepő nyugalommal.

- Az lehet, de szerintem már így is sok sötét varázslatot ismer, ami persze nem lenne baj, ha nem tudná őket kiválóan alkalmazni – szólalt meg megint Floyd.

- Úgy tudom, hogy Miss Denem kitűnő a tantárgyból? – jegyezte meg Ian professzor.

- Igen – válaszolta Floyd.

- Nyugodjon meg Gabriel – mondta az igazgató – Voldemort halála óta három Denem- generáció élt és halt meg. Miből gondolja, hogy a negyedik más lesz?

Láttam, hogy társaim hol felém, hol pedig a beszélgetők felé néznek. Én viszont nem értettem semmit.

- Nem tudom, igazgató úr – aggodalmaskodott Floyd – Szerintem legyünk óvatosak a hölggyel, hiszen egyikünk sem szeretne még egy Voldemortot. Elvégre Gloria szülei is azért haltak meg, mert sötét varázslók voltak – jelentette ki a professzor.

- Igaz – szólalt meg az igazgatóhelyettes, miközben lila ruházatát igazgatta – Hiszen az sem véletlen, hogy a Mardekár házba került. Tudjuk mindannyian, hogy kinek a vére folyik az ereiben – mondta Ian, miközben hosszú szőke haját próbálta rendbe rakni, amit a szellő szétfújt.

Néhány perc csend következett. Látszott, hogy mind a hárman a gondolataikba merültek. Végül az igazgató szólalt meg. 

- Rendben, akkor még jobban figyelem majd a Denem lányt –azzal az igazgató elindult az iskola felé, de aztán hirtelen megfordult – Szerintem alaptalan a félelmük.

Azzal elment. A két tanár pár percig még várt, majd hangtalanul indultak el ők is.

Az én fejemben csak úgy kavarogtak a kérdések. Kinek a leszármazottja vagyok? Ki ez a Voldemort? Egyáltalán mi köze van a családomhoz? Mégis ki vagyok én?

- A szüleid tényleg sötét varázslók voltak? – csodálkozott Cat.

Én persze nem tudtam válaszolni a kérdésre, mivel nem ismertem a szüleimet, és senki nem is mesélt róluk nekem.

- Fogalmam sincs – válaszoltam – Egyáltalán tudja valaki, hogy ki volt ez a Voldemort? – tettem fel az újabb kérdést.

Deborah és Catherine megrázták a fejüket, ezzel jelezve, hogy ők bizony nem hallottak róla. Alice viszont elgondolkozva meredt a semmibe, majd megszólalt.

- Sötét varázsló volt, méghozzá hatalmas, azt hiszem, de ennek utána kell járnom.

- Rendben akkor ez a te feladatod lesz, Alice. Deríts ki mindent erről az emberről – adtam ki a parancsot. Ő csak egy bólintással jelezte, hogy megértette.

- Nekünk pedig a családomról kell kiderítenünk minél többet – mondtam Deborahnak és Catnak.

Elindultam a kastély felé a többiek mögöttem lépkedtek. Teljesen a gondolataimba merültem. Tudtam, hogy titok vesz körül, de azt nem, hogy ekkora. Eddig nem igazán érdekelt, hogy honnan származom, de ezek után ki kellett derítenem. Hiszen a szüleimet sem ismertem soha. Egyet tudtam, hogy ha a szüleim sárvérűek, nem akarom tudni még a nevüket sem. Mindig úgy képzeltem, hogy nemesi család leszármazottja vagyok.

Elértük a klubhelységet. Alice elmondta a jelszót, mi pedig egyesével beléptünk.

Már majdnem aludtam, amikor Cat megszólalt.

- Gloria!

Felriadtam a hangjára. Körbenéztem és észrevettem, hogy barátnőm ül az ágyában ezért én is feljebb csúsztam.

- Igen?

- Segítünk neked, nem maradsz egyedül – mondta nekem – Mi mindig veled leszünk, még Alice is – mutatott a lány felé.

- Szóval elfogadod? – kérdeztem egy kicsit meglepetten.

- Tudok mást tenni? Te szereted a társaságát – kihallottam a hangjából a gúnyt.

Alig tudtam megszólalni. Soha nem voltam érzelgős típus, de barátnőm szavai meghatottak.

- Köszönöm – mondtam végül.

Láttam, hogy elmosolyodik.

- Jó éjt Gloria.

- Jó éjt Cat.

Mindketten lefeküdtünk. Pár perc múlva hallottam barátnőm egyenletes szuszogását. Mielőtt végleg elaludtam volna egy gondolat suhant át az agyamon.

Most végre kideríthetem a titkomat.

FOLYT. KÖV.