A Teszlek Süveg története

Habár öreg s kopott fejfedõ vagyok,

Írnokra még nem szorulok.

Csúcsomból pattant ki e dalocska,

Hogy megtudd, e feslõ süveg kicsoda.

Hajdanában-danában, január hûs havában

Négy ifjú, négy vitéz, s egy mester

Nem tudtak mihez kezdeni egy süveggel.

A mester addig-meddig gondolkodott,

Míg egyszer a nagy gondolkodásba

Bele nem hótt.

S jött a négy ifjú, négy vitéz,

Örökségének, hogy utánanéz.

Nagy volt azonban meglepetés,

Csak egy kopott süveg a vagyon, és kész.

S mondá Malazár, a legravaszabb:

- Ravasz volt az öreg, ránk csak ennyit hagy.

Én azt mondom, dobjuk ki,

S menjünk vissza tanítani!

Erre szóla Godrik, a bátor, s pökhendi:

- Velem merj a süvegért szembeszállni!

Örökséged hát ennyire becsûlöd?

Szavamra, ezt megkeserûlöd!

Így csitítja õket a jólelkû Helga:

- Békesség volt mesterünk vágya.

Ne vitázzatok, ne pöröljetek,

S ne a vagyonnal törõdjetek.

Már csak Hedvig, a legbölcsebb volt hátra,

Ki nem szólt, míg szavának nem járt utána:

- Emitt, lássátok, egy levelet leltem,

Bölcsebb ám az öreg, mint sejtitek ti ketten.

Azt írja, a Süveg varázserõvel bír,

Mesét mond, beszélget, s verset ír.

- Ha! Minek nekünk költõ-kalap,

Inkább megyek, s lövök vadat!

- Mondja Malazár, becsmérli a süveget,

Mire Hedvig így ad feleletet:

- Ne olyan hevesen, te dõre,

E kalap mesterünk erejének õre!

Azt írja, gyermek-szívekbe lát,

S hasznunkra lesz, ha vezetjük az iskolát.

- Vajon mi hasznunkra volna?

Csak legyen majd, aki foltozza!

Helga jött rá a megoldásra,

Egy régi zárnak nyitjára.

Mert a négy ifjú iskolát épített,

S benne négy házat is készített,

De nem tudták még, vajon

A nebuló házat hogy válasszon.

Hiszen mi lesz utánuk, ha évek múlva

Alapítók nélkül marad az iskola?

Helga kimondta hát a varázsigét:

- Tegyük bírává mesterünk süvegét!

Legyen õ a Teszlek Süveg,

Kis fejekbe nézve õ mondja meg,

Melyik házba való a varázslócsemete,

A Hollóhátba, a Griffendélbe,

A Hugrabugba vagy a Mardekárba-e.

- Ó, de hisz trükkös a szakadt kalapja!

- Szól Godrik, s fejébe csapja.

- Ide hallgass hát, te fejfedõ!

Griffendélhez csak az jõ,

Kinek szíve hõsi, bátor,

S nem ijed meg az árnyékától!

Aztán vette Hedvig a süveget,

S így rendelkezett:

- Hollóhátba várok minden diákot,

Ki szorgalmas, s sok könyvet látott.

Helga így beszélt a kalaphoz:

- Hozzám minden gyermeket beossz,

ki társaim tetszését el nem nyeri,

S ki az életet túl vidáman szemléli.

Malazár volt már csak hátra,

Ódzkodva rakta a kalapot feje búbjára:

- Ide figyelj, te szakadt zsák,

Elsõ nálam a ravaszság,

A tiszta vér, mágus-származás.

Hozzám ne is jöjjön más!

Elvitték a kalapot, fényes helyre rakták,

Roxfort tanulóinak fejébe nyomták,

Megmondta, kinek mi rejlik a lelkében,

S hol tanulhat ehhez mérten.

Azóta is minden évben egyszer,

Elõvesznek nagy tisztelettel,

Többszáz diákot beosztok,

Bizony, én még mindig itt vagyok!

Szétválasztom okost, ravaszt,

A sok kis képzetlen kamaszt,

Hogy a Roxfort szívükhöz illõn

Nevelje, mi belõlük jön.

De nem hálás a feladatom,

Egy korban, mikor a szívekben homály vagyon,

S a régi összetartást, négy vitézét,

A négy õselem csodás egységét

Sötét szívek megzavarni vágyják,

Hogy a föld minden javát

Maguknak kicsikarják.

Hát szívem, ha van is olyan, fáj,

De mert köt az õsi bûbáj,

Míg a Roxfort falai állnak,

Elvégzem, mire alkotának.