Tartalom: Roxfort és a Tolkien-i tündevilág bájos keveredése! :)

Szereplők: Arwen, Perselus Piton, Legolas

Arwen

Immár megint holdtölte van. És Arwen, aki halkan lopódzik a déli torony csigalépcsőjén, magában mosolyog régi szép emlékein. Ritkán látni vidámnak, nincs is miért nevetnie. Egyetlen célja az iskolában, hogy segítsen valakin, aki minden hónapban egyszer elviselhetetlen kínokat áll ki. És senki nem tudja, hogy van valaki ebben a hatalmas épületben, aki szenved, és segítségre van szüksége. De leginkább szeretetre és barátra. Egy megértő barátra, akinek minden gondját elmondhatja, és akiben feltétel nélkül bízhat. Arwen elhaladt egy ablak előtt. Sápadt arcát megvilágította a telihold. Tudta, hogy akihez megy, most kezd átalakulni. És nem tévedett. Máris meghallotta az üvöltést a torony legfelső, és egyben egyetlen szobájából. Megszaporázta lépteit. Közben akaratlanul is eszébe jutott az első olyan holdtölte, amit itt töltött. Akkor másodéves volt. Azóta öt év telt el. Most hetedikes volt, és a Hollóhátba járt. Azon az éjszakán, mikor először erre tévedt, menekült. A társai elől, akik kigúnyolták, és csúfot űztek belőle minden adandó alkalommal. Azon az estén is meghallotta a kétségbeesett fájdalmas kiáltást, és elindult a hang irányába. A szobába érve vette észre, hogy egy vámpírral hozta össze a sors. Nem ijedt meg, hisz egy volt barátja vámpír volt. Közelebb ment a földön fekvő szerencsétlenhez, és a hátára fordította. Torkára forrott a szó, mikor felismerte Pitont. Eddig is sejtette, hogy Piton nem egyszerű halandó, most már azonban biztos lehetett benne. Az első holdtöltén meg akarta támadni, és megölni, de nem tudta. Arwen senkinek sem szólt a tanár titkáról, de elhatározta, hogy minden holdtöltén mellette lesz. Nem volt egyszerű folyamat elnyerni egy vámpír bizalmát, de fáradozását végül siker koronázta. Piton elfogadta. Arwen először csak egy könyvet vitt a toronyba, hogy olvasgasson. Később beszélgetni kezdtek, de Piton sosem emlékezett a holdtöltés estékre, csak azt tudta, hogy már nem olyan szörnyűek. Arwen azonban nem érte be ennyivel. Megtanította tanárát egy nyelvre, amit az iskolában eddig csak ő beszélt. A tündék ősi nyelvére. És nem csak a nyelvükre tanította meg, de arra is, miként, s hol éltek, és hogy ő hogy lehet boszorkány és tünde egyszerre.

Elérte az ajtót. Óvatosan lenyomta a kilincset. A hatalmas szél, ami a toronyban uralkodott, meglebegtette befont haját, és megtépte fekete talárját.

- Hát itt vagy! –szólt rideg hangon.

- Mint mindig. –felelte, és leült az ágyra. Elővette varázspálcáját, és tisztogatni kezdte. Hosszú órákat töltöttek el szótlanul, míg végül Arwen megszólalt.

- Holnap lesz a Halloween-i bál. Eljön?

- Nem.

- Gondoltam. Én elmegyek, és felfedem magam.

- Hogy érted?

- Tünde ruhában leszek, és nem fogok angolul beszélni. Elegem van a rejtőzködésből.

- Ahogy gondolod, de nem okos dolog.

- Nem érdekel. – válaszolta, és többet nem is beszélt a tanárhoz. Csak dúdolt. Azt a régi tünde dalt, amit szinte mindig eldúdolt, de sose unta meg. Az este hamar eltelt. Másnap nem volt tanítás, egyrészt, mert szombat volt, másrészt meg mindenki a bálra készült. Arwen szobatársai egésznap arról vitatkoztak, hogy mit vegyenek fel. Az utolsó pillanatban mégis sikerült eldönteniük. Arwen nem izgatta magát a bállal. Mikor eljött a vacsoraidő, felvette a ruháját. Azt még az ősi tündék szőtték. Színe kék volt, mint az óceán éjfélkor. Hosszú, bő ujját egy arany szegély díszítette, csak úgy, mint a nyakát, és alul. Arwen egy szép övet kötött magára, amiről egy kard lógott. Hátára vette tegezét, és bele tette a nyilakat. Felvette azt a nyakláncot, ami családi örökség volt. Még azé az Arwené Undómielé volt, aki Aragornhoz ment feleségül, és lett halandó. Ám a mi Arwenünkben nem halandó vér folyt. Ő örökéletű volt, mint egy igazi tünde. Mikor belenézett a tükörbe, teljesen meg volt elégedve magával. Magára kanyarította csuklyás utazóköpenyét, a szemébe húzta, és elindult a nagyterembe. A vacsora alatt hallgatta társai csacsogást. Senki sem ismerte fel, hála a köpenynek, és kibontott hajának, ami most hullámokban omlott vállára. Eddig ugyanis soha sem hordta kibontva a haját. Mikor már kezdett melege lenni, levette a köpenyt. Sokan fordultak utána. Nem jöttek rá kicsoda. A fiúk egymás után kérték fel táncolni. Mindenki vele akart táncolni. Az ismeretlen, gyönyörű lánnyal. Egy órával a bál megnyitása után azonban történt valami. A tanárok még az asztalnál beszélgettek, mikor egy utazóköpenybe öltözött férfi sietett be a terembe, egyenesen a tanárok asztalához ment, mondott valamit Dumbledornak. Az igazgató csak bólogatott. Az ismeretlen férfi levette fejéről a csuklyát, és láthatóvá vált nemesi vonásokban gazdag, gyönyörű arca, melyet hosszú szőke haj keretezett. Arwen felismerte, hiszen barátok voltak, bár a férfi ezer évvel idősebb volt nála.

- Legolas! - kiáltotta, és széttárt karokkal futni kezdett a férfi felé. Legolas, aki szintén kitárt karokkal várta, átölelte Arwent. Miután végre szóhoz tudott jutni, azonnal rátért a tárgyra. Ő is az ősi nyelven beszélt, hogy más ne érthesse.

- Arwen! Szükségünk van a segítségedre! Kell még valaki, aki harcolni tud, ugyanis az orkok megtámadtak egy falut, és mindennél nagyobb csata van készülőben. Nem tudjuk, ki áll a támadás mögött, de az biztos, hogy nagy hatalmat képvisel.

-Miért pont én? Nem tudok harcolni!

-Ne feledd, hogy Aragorn az ősöd volt, és hogy ő nagyon bátran harcolt az oldalunkon.

-Igen, tudom. Induljunk.

-Öltözz át. Itt várlak. – Arwen elrohant. Pár perccel később nadrágban és pólóban jött vissza. Ruhája alatt tündepáncélt viselt. Oldalán ott lógott a kard, hátán a tegez.

-Indulhatunk! –szólt be az ajtóból. Magára kanyarította úti köpenyét, és kilépett a csillagos estébe. A lépcső alján két ló várakozott. Egy barna, ami Legolasé volt, és egy fehér, ami Arwené. Arwen Keseüstöknek hívta lovát, ahogy régen Gandalf. Egy könnyed mozdulattal felpattant lovára. Ekkor már Legolas is a sajátján ült. Keseüstök felágaskodott, majd gazdája bíztatására olyan vágtába kezdett, hogy Legolas is alig tudta tartani vele a tempót…

Három hét telt el azóta, hogy Arwen eltűnt az ismeretlen férfival. Hír nem érkezett felőle, és Dumbledore nem mondott senkinek semmit. Egyik nap azonban, mikor a gyerekek a hasukat süttették a tóparton, a Tiltott Rengetegből ágak törése és lónyerítés hallatszott. A gyerekek ijedten kaptak pálcájuk után. A kísérteties zaj egyre közelebbről jött. Sokan befutottak a kastélyba, hogy szóljanak az első útjukba akadó tanárnak. McGalaony és Dumbledore felemelt pálcával várták, ki jön ki az erdőből. Hatalmas kő esett le a szívükről, mikor megpillantották a fehér lovat. Azt, amelyiken Arwen három hete elvágtázott. De akkor hol van Ő? Csak nem halt meg? Nem, az lehetetlen, hiszen ő tünde! –Gondolta magában az igazgató. Mikor azonban a ló közelebb ért, kivehető volt a hátán fekvő lány is. Arwen több sebből vérzett, testét sokhelyütt borította nyílt, mély sérülés. Ruhája sok helyen elszakadt, hajában faág és bogáncs darabok hevertek. Mikor Keseüstök az igazgató el ért, letérdelt, hogy a sebesültet le tudják szedni a hátáról. Dumbledore egy mozdulattal rávarázsolta egy hordágyra, és a gyengélkedőbe irányította. Arwen napokig feküdt, az élet legkisebb jelét sem mutatva, de abban biztosak voltak, hogy a lány él. Arwen érkezése után egy nappal megérkezett Legolas, aki mindenről beszámolt. Elmondta, hogy Arwent egy zöld sugár találta el, amitől összeesett. Dumbledor hamar kitalálta, hogy a halálos átok tette ezt a lánnyal, és csak azért nem halt meg, mert halhatatlan volt. Most már azonban halandó. Ám Legolas azt akarta, hogy bármi áron, de legyen a lány újra halhatatlan. És ennek csak egyetlen egy módja volt. Meg kellett várni a holdtöltét, ami egy hét múlva el is érkezett. Piton kínkeservesen átváltozott. Megesküdött, hogy soha nem fog bántani egyetlen embert sem, ám most mégis kénytelen volt. Az egyetlen megoldás, hogy Arwen újra halhatatlan legyen az volt, hogy Piton megharapja. Akkor vámpírrá válik ugyan, de hallhatatlan lesz. És eljött a pillanat. Piton, immár átalakulva az ágyhoz lépett. Egyedül volt a szobába Arwennel. Nem akarta megtenni, ám a tudat, hogy így megmentheti, erőt vett rajt. Tűhegyes fogait egy gyors mozdulattal belefúrta a lány nyakába. Két korty vér után elengedte, és óvatosan visszahelyezte az ágyra. Nézte egy darabig a lányt, majd az ablakon át, távozott…

Két nap múlva Arwen felébredt. De csodák csodájára nem lett vámpír. Ezt az egészséges bőrszínéből azonnal tudták. Az egyetlen épeszű magyarázat az volt, hogy tünde vére nem engedte, hogy vámpírrá váljon, viszont ismét halhatatlan lett. Arwen mérhetetlenül hálás volt ezért Pitonnak. Nem tudta, hogy fogja meghálálni neki a segítséget. Ám azon a napon, mikor kiengedték a gyengélkedőről, már tudta. Elindult órára. A piceteremből kihallatszott az üstök fortyogása, és a kis tüzek pattogása. Benyitott. A teremben még nagyobb lett a csönd. Ám a diákok hamar felocsúdtak, és mit sem törődve Pitonnal, azonnal piszkálni kezdték társukat.

- Nézzétek! Megjött a hős!

- Íme a halott, aki újra él!

- Most nagy a szád Arwen, de nem mersz semmit sem tenni! – hallatszottak efféle megjegyzések. Ám Arwen nem törődött velük.

-CSÖNDET! – fröcsögte Piton! Arwen kihasználta az alkalmat, és a tanár elé lépett.

-Köszönöm, amit értem tett. –mondta, de nem angolul. – nagyon hálás vagyok magának.

-Örömmel tettem. –válaszolta ő is tünde nyelven.

-Ezt magának adom, hálám jeléül. Tudja mi ez, már meséltem róla. –Levette nyakából a nyakláncot, amit több ezer éve családtagról családtagra szállt. Felemelte Piton kezét, és óvatosan a tenyerébe helyezte.

- Nem adhatod nekem. –tiltakozott.

- Annak adom, akinek akarom. Vigyázzon rá. – megfordult, és kisétált a teremből. És többé senki sem látta Arwent.

VÉGE