Azkabantól messze

- Sirius, meddig fogunk még a sötétben botladozni? Én már nem bírom sokáig. - Nyögte szinte hangtalanul Remus. Úgy kapaszkodott Sirius kabátjába, mintha az élete múlna rajta. Tulajdonképpen így is volt. A szél egyre erősebben zúgott, a két jóbarát reszkettek, de már nemcsak a félelemtől. Jeges rémület és jéghideg szél járta át a testüket.

- Ott van valami ház, bekopogunk. Ott majd meleg lesz. - Biztatta Sirius, de maga se hitte volna, hogy beengedik őket. Lassan két hete járták az erdőt és kietlen helyeket, ahol bujdoshattak az őket üldözők elől. A dementorok Siriust keresték, a Roxfortba járó diákok szülei pedig Remusra küldték rá a Mágiaügyi Minisztérium illetékeseit. Követték őket, akármerre jártak.

- Ajánlom, hogy igazad legyen. - Suttogta erőtlenül Lupin. Arca olyan sápadt volt, akár a hold, mely most éppen fogyóban volt. Remusnak három nappal ezelőtt szörnyű éjszakája volt. Sirius, látva, hogy barátja mennyire szenved, szinte maga is átélte a fájdalmat.

- Mindjárt ott vagyunk, már egészen közelről jön a fény. Még jó, hogy van, aki ilyenkor is ébren van.

- Vagy csak fél a betörőktől, akik legalább olyan koszosan néznek ki, mint mi. - Vetette ellen kissé epésen Remus. A hangjában volt valami mogorvaság, ahogy a ház felé emelte tekintetét. Hagyta, hogy Sirius vonszolja. Mindkettejük talárját és kabátját megviselte a hosszú utazás, amelynek valójában nem volt konkrét célja.

- Inkább örülnél, hogy végre fogunk vacsorázni. - Sziszegte összeszorított pofával Sirius. A kis ház már egyáltalán nem tűnt távolinak, már csak 15-20 méter választotta el a két tekergőt, hogy bekopogjanak és szállást kérjenek. Hogy Siriusnak mi volt a terve az ottmaradásuk idejét tekintve, azt Remus nem igazán tudta. A roxfortos professzornak az volt az érzése, hogy még Sirius se tudja, mit akar.

- Mégis mit mondasz, ha ajtót nyitnak? - Kérdezte Remus ijedten. Inába szállt minden bátorsága. Sirius nem válaszolt. Kopogott. Pár másodperccel később egy fiatal, 25-28 év körüli nő nyitott ajtót. Megszeppenve nézett a két sötét, szakadt ruhájú alakra. Sirius reményvesztetten olvasta le az arcáról, hogy felismerte őt. Márpedig egy szökött fegyencet senki nem fogad be a házába.

- Miben segíthetek?

- A barátom és én nagyon kimerültek vagyunk. Hetek óta utazunk, és szeretnénk néhány napra megszállni. - Kezdte Sirius, és a lehető legmegnyerőbben rávillantotta a hölgyre gyönyörű sötétkék szemét. Az ajtót nyitó boszorkány szemmel láthatóan önmagával vitatkozott, nem tudta, mit feleljen. Remus becsukott szemmel, ernyedten lógott Sirius oldalán.

- Jöjjenek be.

Sirius megeresztett egy halvány mosolyt. Szeme felragyogott. Lupin lassan kicsúszott a szorításából.

- Remus! Remus, térj magadhoz! - Szólongatta Sirius, de a professzor arckifejezése elárulta, hogy ha ébren is lenne, első dolga lenne elaludni.

- Hagyja csak. Szerintem éppen elég kimerült. - Szólalt meg a fiatal nő. Sirius felnyalábolta Lupint és a kanapéra tette a hölgy engedélyével.

- Azt hiszem, el kéne látni a sebét. Ahogy elnézem, szerzette néhányat.

- Köszönöm, de először inkább a barátomat lássa el. Ő rosszabb állapotban van.

- Hogy hívják? - Szegezte neki a kérdést a fiatal boszorkány, de a hangjában nem volt követelődzés.

- Milyen udvariatlan vagyok... A nevem Sirius Black. - Kezet nyújtott és megpróbált őszinte mosolyt erőltetni az arcára, de nem igazán sikerült. A nőt nem érte nagy meglepetés, legalábbis nem ezt tükrözte az arca.

- Lily Anderson. - Hangzott egyfajta válaszként a boszorkány - immár vidámabb - hangja. Sirius kissé összerezzent a név hallatán. Szeme mintha kissé fátyolossá vált volna.

- Hmm. Ismertem egy Lily nevű lányt. A legjobb barátom felesége volt.

A boszorkány felhúzta a szemöldökét.

- A szavaiból arra engedek következtetni, hogy már nem az.

Sirius komor pillantása válaszolt a találgatásra.

- Ők voltak Harry Potter szülei. - Szólt elérzékenyülten. Nem akarta, hogy gyengének lássák, ezért jó erősen megmarkolta a szék támláját, amin eddig támaszkodott. Attól félt, hogy hirtelen kicsúszik a lába alól a talaj és vége mindennek.

- Tudom. - Felelte csendesen Lily. - Megvizsgálom a barátja sebeit. Remusnak hívják?

- Igen. Remus Lupin. - Sirius gyorsan letörölte a könnyeit és szipogva válaszolt. Amint a nő elfordult, Sirius leült az asztalhoz és hangtalanul sírni kezdett. Nem is vette észre azt a pillanatot, amikor elaludt. Arra ébredt, hogy a közeli kandallóban még mindig ég a tűz, de más világosság nem járja át a házat. Amolyan erdészlak lehetett, Siriust erre emlékeztette leginkább. Fejét a karján pihentette. Mellette ült a vendéglátója és masszírozni kezdte a nyakát, látva, hogy tagjai elgémberedtek. Sirius behunyt szemmel és hátravetett fejjel élvezte a törődést. A boszorkány keze egyszercsak megállt. Sirius kinyitotta a szemét és oldalra pillantva látta, hogy Lily az ajtó felé siet. Valaki kopogott. Lily ijedten pördült meg az ajtó előtt. Kezével intett egyet Siriusnak, hogy menjen fel az emeletre. A varázsló felrohant a lépcsőn, miközben megpróbált nem zajt csapni. Egy fenti ágyon Remus Lupin feküdt, betakarva. Éppen békésen aludt. Sirius fél füllel hallotta a lentről érkező tompa zajokat. Máskor sötétkék szem most kékesszürkén villogott és riadtan meredt el a messzeségbe, ahogy próbált koncentrálni az elhangzottakra.

- Jó estét. Elnézést a késői zavarásért. A Mágiaügyi Minisztériumtól jöttünk. Tudom, hogy sötét van, de nem látott errefelé két szakadt talárban mászkáló szökevényt?

- Nem hiszem. Hogy néztek ki? - Lily hangjában volt valami ijedség, valami pánikszerű félelem. Sirius magában imádkozott, hogy bevegyék ezt a szöveget azok, akik az ajtó másik oldalán álltak. Akárkik is legyenek. Valószínűleg többen lehettek, mert míg az egyik beszélt, addig másik kettő kicsit hátrébb beszélgettek fojtott hangon egymással.

- Az egyik egy vérfarkas, a másik pedig Sirius Black. Fekete loboncos haj, karcsú és magas termet. - Sirius agyán átvillant, hogy akárkinek is a hangja ez, árad belőle az embertelenség. Semmi emberi tulajdonsága nem lehetett.

- Nem hiszem, hogy láttam volna ezeket az embereket.

- Köszönjük. Vigyázzon magára és ne nyisson ajtót senkinek.

Ajtócsapódás hallatszott és cipőtalpak kopogása a lépcsőn. Lily szemmel láthatóan remegett. Siriust egyáltalán nem emlékeztette Lily Potterre, noha Ms. Andersonnak is vöröses volt a haja. De a szeme kék volt. Ez a vöröses árnyalatban pompázó hajkorona arisztokratikus megjelenést biztosított neki.

- Jól van? - Kérdezte aggódva Sirius és Lily tekintetét fürkészte, de a boszorkány kerülte a pillantását. Kis idő múlva válaszolt.

- Igen.

- Tudom, hogy eléggé nyomasztó, amit az imént hallott, de higgye el, nem vagyunk rossz emberek. Bár ezt hiába próbálom bizonygatni.

- Hiszek magának. Csak tudja, tizenhárom évig úgy tudtuk, hogy maga egy tömeggyilkos, aki imádja kioltani az emberek életét. - Kezdte Lily és kezébe vette a fejét, miután leült az ágy melletti asztalhoz. - Most meg itt áll előttem ugyanaz az ember, és egyáltalán nem úgy néz ki, mint aki akár egy legyet is agyon tudna csapni.

Sirius a gondolatra elmosolyodott. Örült neki, hogy van olyan ember Harryn és Dumbledore-on kívül, aki hisz neki. Félszegen Lupinra pillantott. A professzor - aki ugyan már nem volt professzor, mégis mindenki így hívta - mélyen aludt.

Sirius leült Lily mellé a hosszúkás padkára. Nem nézett a szemébe. Gondolataiban már rég messze járt a valóságtól, képzelete az álom határát súrolta. Halvány szivárványok, gömbölyű felhők, tarka rétek... Megkönnyebbülten sóhajtott egyet és beletúrt a hajába. Lily egyenesen a szemébe nézett, de ő ezt csak másodpercekkel később vette észre. Elkapták egymás tekintetét. Sirius az asztalon könyökölt, ujjai elvesztek fekete tincsei közt. A szobában nem volt más fényforrás, csak egy petróleumlámpa. Fénye ugyan erős volt, de néha meg-meglibbent, mintha elbizonytalanodott volna. Lily még mindig állta Sirius tekintetét. A varázsló lassan kinyújtotta a kezét, hogy elérje Lilyt. A fiatal nő keze legalább ugyanolyan lassan Sirius keze felé haladt. Tenyerük pillanatokkal később találkozott. Pontosan egymásba simultak. Siriust valami forró, bizsergető érzés kerítette hatalmába. Lily behajlította finom ujjait. Sirius mohón zárta tenyerébe a fehér ujjakat. Lily mélybarna szeme sejtelmesen csillogott, ahogy Siriusra nézett. Közelebb csúszott. Mostmár olyan közel voltak egymáshoz, hogy hallották a másik szuszogását. Ahogy a bőrük összeért, érezték, ahogyan perzsel és éget. Sirius légzése szapora lett, mikor ajka összeért Lily ajkával. Mintha gyengéd szellő simogatta volna. Ízlelgették egymást, csukott szemmel. Teljes mértékben rábízták magukat a másikra. Jó volt ráébredni, hogy ez most a valóság és nem csak a képzelete játszik vele.

Egy órával később Lily már mélyen aludt. Sirius mellette feküdt, de nem tudta lehunyni a szemét. A halványan pislákoló gyertyafény libbenő lángjának fényében figyelte Lily arcát. Nem tudott róla semmit, de az ágyába már becsalogatta. Erre a gondolatra el kellett mosolyodnia. Ránézett a kisasztalon heverő fémszíjas karórájára – ami a csuklóján amúgy intenzíven lötyögött - és döbbenten állapította meg, hogy már hajnali három is elmúlt.

- Jobb lesz, ha kipihenem a mai napot. - Dünnyögte magának halkan. Sötétkék szemében tükröződött a gyertya lángja, de nem sokáig. Sirius elfújta a gyertyát és a következő pillanatban már Lilyt ölelve aludt.

Sirius másnap délben kelt fel. Lily nem volt mellette. Valahonnan a ház másik végéből Lupin álmos hangját hallotta. Nem sokkal később Lilyét is felismerte.

- Segíteni akartam, hiszen nem voltak a legjobb állapotban, amikor idejöttek. Ezért invitáltam be Siriust és természetesen önt is nagyon szívesen behívtam volna, ha éppen nem akkor veszti el az eszméletét. - Lily hangja derűsnek tűnt. Sirius sejtette, hogy a tegnapi nap eseményeit vitatja meg Lupinnal.

- Másrészt meg azért engedtem be önöket, mert féltem, hogy esetleg én is úgy járok, mint az a tucatnyi ember, akit állítólag Sirius megölt. - Folytatta ugyanolyan derűs hangvétellel Lily, észre sem véve, hogy Sirius fejvakargatva közeledik feléjük.

- Nem maradhatunk itt sokáig. - Kezdte volna Lupin, de Sirius "hirtelen" feltűnése a torkára forrasztotta a szót.

- Örülök, hogy jobban vagy. - Szólt hozzá mosolyogva Sirius.

- Mennünk kell tovább. - Erősködött a professzor, de a hangja nem volt túl meggyőző.

- Még nem vagy olyan állapotban. - Sirius, mikor kimondta a mondatot, rögtön elszégyellte magát. Nem ez volt az igazi ok, ami miatt nem akart továbbmenni. Lily olvasott a gondolataiban, ezért így szólt:

- Egyhamar nem jönnek vissza kérdezősködni. Készítek még egy csésze forró teát, mert úgy látom, magára fér.

- Sirius, te is kérsz?

- Igen, köszönöm.

Lily suhintott a pálcájával, mire megtelt forró vízzel két bögre. Egy másik pálcasuhintásra teafilterek repültek bele.

- Mióta vagytok tegezőviszonyban? - Kérdezte fojtott hangon Lupin. Szemmel láthatóan mérges volt Siriusra. Tudta, hogy imádja vállalni a kockázatot, de ez azért túlzás volt.

- Tegnap este óta.

- Ugye tudod, hogy most nem roxfortos diákok vagyunk, akiket folyton hajkurász az igazgató? Gyakorlatilag mindkettőnket üldöz az igazságszolgáltatás, te meg itt teszed a szépet neki! - Folytatta Lupin még mindig fojtott hangon. Siriust ez kizökkentette a mélázásból.

- Jó, rendben. Akkor mondd meg te, hogy mit kéne tennem! - Csattant fel Sirius, de látszott rajta, hogy a szavait komolyan gondolta.

- Egy-két napig maradhatunk, de utána visszajönnek szaglászni. Hiszen itt, ennél a pontnál a nyomunkat vesztették. Ez azt jelenti, hogy csakis itt lehetünk. - Mondta hangosan gondolkozva Lupin.

- És mi lenne, ha elbújnánk odafent? - Kérdezte Sirius. Mindenféleképpen itt akart maradni.

- Gondolkozz már, miket beszélsz! - Hurrogta le a javaslatot Lupin. - Felmennek az emeletre, és ugyanúgy megtalálnak.

- Ne légy ilyen pesszimista. Ha minden úgy történne, ahogy azt te gondolod, akkor már rég nem élnénk. Egy nap minimum nyolcszor megjósolod a saját halálunkat. - Sirius viccet csinált a helyzetből. Lily behozta a két bögre teát és csendben letette az asztalra.

- Köszönöm! - Nyúlt a bögre felé Lupin. Sirius megtámasztotta kezével a fejét és beletúrt a hajába. Elgondolkozott Remus szavain.

- Esetleg tudok segíteni. - Szólalt meg halkan Lily. Keze a combján pihent, mintha csak egy fényképezésre jött volna. Vörösesszőke haja két copfba volt fonva.

- És hogyan?

- Az egyik ismerősöm a Mágiaügyi Minisztériumban dolgozik. Ha megkérem, talán meg tudná győzni Cornelius Caramelt és a többieket, hogy már nem érdemes keresni titeket. Biztos elhagytátok már a kontinenst... - Lily biztatóan rámosolygott Lupinra. A professzor fontolóra vette az ajánlatot. Jobban nem gondolhatta át, megzavarta elmélkedésében, hogy kopogtattak az ajtón. Gyorsan belekortyolt a teájába, mielőtt lerakta volna a bögrét. Lily a kopogásra alig láthatóan összerezzent és ijedten Siriusra nézett.

- Nincs túl jó előérzetem. - Suttogta és könnyed léptekkel az ajtó felé haladt. Mégegyszer megdörgették az ajtót. Lily - útban az ajtó felé - kinézett az ablakon, hátha meg tudja állapítani, ki dörömböl. Hirtelen elkiáltotta magát és abban a pillanatban betörték az ajtót.

- Meneküljetek!

Sirius felpattant és megfogta Lupin kabátját. Rángatta az ablak felé, amelyet felrántott és kiugrott rajta. Lupin utánamászott, de az azkabani őrök némelyike gyorsabb volt náluk. Odakint üldözőbe vettékőket és percekkel ezután már bilincsbe verve hozták őket. Cornelius Caramel elégedetten mosolygott. Sirius szeméből áradt a gyűlölet a miniszter iránt. Lupin hagyta, hogy az illetékesek cipeljék, nem volt ereje küzdeni velük. Siriust legalább négyen fogták le. Lily enyhén sokkos állapotba került, amikor a foglyokat meglátta.

- Ezt nem tehetik! Ők ártatlanok! És különben is, Remus Lupin mit vétett? - Kiabálta elkeseredetten. Szép arcán patakzottak a könnyek.

- Kisasszony, tudja, mit beszél? Ez az ember egy vérfarkas!

- De csak egyszer egy hónapban!

- Ennek a vitának nincs értelme, úgyhogy fejezzük is be. - Legyintett Caramel. Mindezt olyan affektáló stílusban tette, hogy Lily majdnem szétrobbant a láttán. Sirius keserűen nézett a szemébe. A miniszter gúnyosan elmosolyodott, ahogy Sirius arcán látta a tömény gyűlöletet.

- Ártatlan vagyok! - Ordította magából kikelve Sirius. Lupinnak már nem volt ereje tiltakozni az elfogatása ellen.

- Akkor mivel magyarázza, hogy egy utcányi ember látta, ahogy darabokra szaggatta a pálcájával régi cimboráját. Ráadásul egy gyalázatos árulás után. Ezenkívül megszökött egy börtönből, ez nem elég bűn? - Cornelius Caramel továbbra is szemtelenül mosolygott, mintha mi sem történt volna. Sirius rávicsorgott és rángatózott az őt lefogó varázslók kezei közt. Ha nem fogják le, valószínűleg nekirontott volna Caramelnek. Lily sírva figyelte, ahogy elszállítják őket.

- Ezt nem tehetik. - Nyöszörgött félhangosan.

- Márpedig igenis megtehetjük. Ég önnel! - Hajtott fejet a mágiaügyi miniszter és további magyarázkodás nélkül elment.

Lily az elkövetkezendő napokban igazán egyedül érezte magát. Végre talált valakit, aki képes lenne őt szeretni, és erre elcipelik, mint valami bűnözőt. Lilynek ez valahányszor eszébe jutott, mindig elsírta magát. A Reggeli Proféta számaiban gyakorta olvasott arról a "szenzációs" hírről, miszerint végre elfogták a körözött tömeggyilkost, Sirius Blacket. - Miért pont velem történik mindez? - Motyogta Lily önmagának, és letette az újságot az asztalra. Második éve volt, hogy egyedül élt ebben a kietlen helyen lévő kis házban. Azelőtt az édesapjával élt, de nem sokkal az édesanyja halála után elveszítette másik szülőjét is. Megtanult felnőttként gondolkodni.

Sirius és Remus elfogásának napja óta legalább három év telt el. Sirius heverészett a kanapén, míg Lily éppen megmentette a pálcáját kislányuk elől. Mosolyogva nézett a kanapén fekvő varázsló felé, mintha várna tőle valamilyen megjegyzést, de Sirius "lelkesen aludt". Lily kiment a konyhába, hogy rendbe tegye az ebédet. Még ugyan reggel volt, de mivel Sirius nem tudta fékezni a gyomrát, ezért gyakran ebédeltek nem sokkal reggeli után. Sirius - saját bevallása szerint - ezt a szokását a keresztfiától tanulta el. Harry a nyarakat hol az Odúban, hol Lily házában töltötte. Ron természetesen az előbbi verziónakörült jobban.

Lilyből kibukott a nevetés, mikor meglátta, hogy kétéves kislánya mire készül. A kis Anne éppen mélyen alvó apját szerette volna kizökkenteni ebből az állapotából, méghozzá úgy, hogy apró tenyerével ütögette Sirius vállát és karját. Sirius álmosan horkantott egyet, mire a kis Anne ijedten hagyta abba a keltegetést. Lily érdeklődve fordult az ajtó felé, amely most kicsapódott és Remus Lupin vágódott be rajta - véres és szakadt talárban. Erre már Sirius is felkelt, és felemelte a lányát. A zaj mindenesetre hatásosabb vekkernek bizonyult, mint Anne.

- Húú, nehéz éjszakád lehetett. - Jegyezte meg Sirius, viszonylag könnyedebb hangnemet megütve, de csak a szája húzódott gyenge mosolyra. A szeme nem nevetett. Ám Lupin megkönnyebbülten roskadt a fotelba és ránevetett Anne-ra. A kislány visszamosolygott rá, nem is sejtve, hogy szülei és a megviselt Lupin miről folytatnak éppen beszélgetést.

- Nem mondhatnám, hogy élveztem, de éppen elég időm volt arra, hogy megszokjam... - Szólalt meg Remus, még mindig Anne-t nézve. Szavai vidám lepkeként szárnyalták át a szobát. Szemmel láthatóan örültek. Végre mindannyian révbe értek.

Az asztalon egy régi, gyűrött újságpapír hevert. Az ablakon befújó szél fellapozta a hanyagul ledobott újságot. Az egész egy két és fél évvel ezelőtti híres szökés történetével volt tele. A szalagcímek büszkén hirdették:

"EGY ROXFORTI TANÁR ÉS EGY HÍRHEDT GYILKOS ÚJABB SZÖKÉSE AZKABANBÓL"

VÉGE