Szomorú emlékű szánkózás

Egy fehér falú, sötét helyiségben vagyok. Délután biztos elaludtam. Késő este van. Ismerem ezt a szobát. Ez az én szobám, immár hat éve, amióta megszülettem. Az előbb még kint játszottam apuval a házunk melletti erdőben. Szánkóztunk. Most rettenetesen fáj a fejem. Emlékszem, hogy rögtön reggeli után megkértem anyut, hogy engedjen ki szánkózni. Apuval összenéztek és végül is kiengedtek, a közelgő karácsonyestére hivatkozva. Nem szeretnek egyedül hagyni.

Gyorsan lenyeltem a maradék reggelimet és rángatni kezdtem aput, hogy jöjjön. Ő még kényelmesen ette a zsemléjét és iszogatta a reggelinek szánt vajsört és habos kakaót.

Alig bírtam türtőztetni magam, pedig nem először mentem ki a télen a nagy domboldalra.

Izgatottan húztam fel a kabátomat, de nehezen tűrtem, hogy anyu a nyakam köré tekerje a sálat és felhúzza a kabátom cipzárját. Mielőtt még elindultunk volna, kezembe nyomta a kesztyűmet. Apu addig előszedte a nemrég használt szánkómat és elkezdte húzni a hóban. Vörös rozsdacsíkok maradtak utána, de apu nem tisztította le a pálcájával a szánkó talpát. És azt sem hagyta, hogy ráüljek. Sose hagyta... Azt mondta, jöjjek csak a lábamon.

Nekivágtunk az erdőnek. Ha velem volt, akkor mehettünk egész mélyen is az erdőbe, nem kellett félnie anyunak, hogy elkóborlok. Sokáig mentünk felfelé, hogy minél magasabbról csúszhassak. Apu nagyon ritkán jött velem együtt a szánkón, ő inkább gyalog jött lefelé, hogy félúton átvegye tőlem a szánkót és újból felmásszunk és a magasból leszánkázzak.

Már legalább ötödször csúsztam le, amikor a szánkó egy alkalommal irányíthatatlanná vált és felborultam. Valószínűleg eltértem az eredeti pályáról egy kicsit, mert mikor a szánkó alól kiástam magam, már más szemszögből láttam a domboldalt. Apát nem láttam sehol, csak a vakító fehérséget. Azt gondoltam, mindjárt jön, de helyette egy szürke kutya tűnt fel. Lihegve jött felém. Szőre kissé borzas volt, szemei villogtak, de egyáltalán nem nézett ki barátságtalannak. Fülecskéi felfelé álltak, és legszívesebben hazavittem volna. A közelben nem állt senki, aki a gazdája lehetett volna. Direkt felálltam és körülnéztem. A nadrágom és a kabátom vizes lett, ahogy a hóban feküdtem. A kutya hirtelen morogni kezdett. Ijedten néztem körbe, remélve, hogy nem miattam morog. Mire visszanéztem rá, fogai előtűntek és fenyegetően vicsorgott. Nem értettem, mi okozta, hogy ilyen hirtelen mérges lett rám. Szájából csorgott a nyál. Kétségbeesetten néztem még egyszer körbe, de apa nem volt sehol. Biztos békésen ballagott lefelé. Ahogy ijedten forogtam, a körülöttem lévő fehérség kezdett szemkápráztatóvá válni. A fák kopasz ágai ijesztően hajoltak fölém. A szürke bundás nem hagyta abba a morgást és vicsorgást. Elkapta a karomat és ráncigálni kezdett. Ahogy fölém magasodott, hirtelen nagyon megijedtem. Így magasabb volt, mint én. Addig ugrált és ráncigált, amíg elvesztettem az egyensúlyom és átestem a szánkón. Harcomat a megvadult állattal senki nem vette észre, legalábbis úgy tűnt. Miután ledöntött a földre, nem tudtam talpra állni. Kapálóztam és kiabáltam, de az átkozott kutya nem hagyta abba. Sikítottam és sírtam, mert már nagyon fájtak a harapások. Aztán hirtelen abbamaradt. Nem volt erőm felállni, se megmozdulni. Behunyt szemmel feküdtem a hidegben. Arcom oldalt fordítva süppedt a hideg hóban, az egyik kezem a hasam alatt volt. Biztos voltam benne, hogy vérzik a karom, mert nagyon fájt. Életemben először nem sírtam amiatt, mert egy kutya nekem esett. Hirtelen kiáltásokat hallottam. Először azt hittem, álmodom. Anyu volt az. Apu hangját csak nagyon messziről hallottam. Kiabált a bundással és valószínűleg elkergette.

- Remus! Remus! – Hallottam valahonnan anyu rémült hangját, aztán a suttogást a fülemben. - Kisfiam...

Félresimította hajamat az arcomból és zokogva rám borult. Éreztem a szánkó kiálló csücskét a hátamnak nyomódni. Valaki felemelt. A fejem hátrahanyatlott, de már nem nagyon törődtem vele. Az ütemes rázkódás miatt valószínűleg elaludtam.

Most is hallom a fejemben zakatolni anyu sírását. Lüktet a fülem, zúg az egész fejem. Tudom, hogy két nap múlva karácsony lesz. Egészen idáig olyan jó volt a hangulat.

Apuék kint beszélgetnek arról, hogy mi történt pontosan délután. Nem tudják, hogy ébren vagyok. Nem merem felkapcsolni a villanyt. A pizsama ujja alatt érzem a kötést a karomon. Most már tudom, hogy nem kutya volt.

VÉGE