A gyűlölet bosszúja

Az óra végét jelző csengő dallamosan jelezte, hogy vége az utolsó pénteki órának. A diákok felszabadultan rohantak ki a teremből, hangos zsivajjal betöltve az iskolát.

Ahogy a sötét varázslatok kivédése termet az utolsó diák is elhagyta, Goneril Gloster hosszan kifújta a levegőt, és kényelmesen hátradőlt székében. A nyitott ablakon át besurrant a szél, és kedvesen játszadozni kezdett a tanárnő barna hajfürtjeivel.

Goneril felállt a kényelmes székből, és az ablakhoz sétált, hogy beszívja a friss, puha levegőt, amit annyira szeretett. Szemét végigjáratta a tájon. A távolban a diákok nevetve kviddicseztek, mások a tóparton játszottak. Az ég harsány kékjén bolyhos bárányfelhők úsztak át gyönyörű formákat alkotva. A nap sugarai kecses táncot lejtettek az ablaküvegen, és ahogy megtört rajtuk a fény, millió szivárványszínre bomolva borították be a fehér falakat.

A tanárnő még sokáig állt az ablakban, élvezve a délután pihentető, mesélő perceit, majd kényelmesen összepakolt, és a tanári felé vette útját. Rajta kívül senki nem volt a szobában, mintha mindenki felszívódott volna. Goneril ezt cseppet sem bánta. Úgy érezte magát ebben az elvarázsolt délutánban, mint egy szárnyaló rigó.

Az órák teltek, és lassan be is sötétedett, de ebből mit sem vett észre az a több száz ember, akik a nagyteremben vacsoráztak. Számukra a kinti világ nem létezett, csak az, amit most épp láttak, éreztek.

Goneril érzékeit elbódította az ételek különbféle íze és illata, a gyertyák recsegései lágy dallamokként fonták körbe testét, és bíborszín lángjuk úgy tetszett, mintha tábortűzbe nézne. Fülében alakot öltött egy régi tábori nóta, mit magában dúdolt evés közben. Arca sugárzott a jókedvtől és a nyugalomtól, úgy érezte, semmi sem szakíthatja meg ezt a csodálatos étkezést.

A tanári szobában már nem volt ilyen vidám a hangulat. A kinti sötétség szinte piócaként tapadt az emberek lelkére, a gyertyák tánca vészjósló és lassú volt, már-már vontatott. Mindenki arcán az aggodalom játszott gunyoros, örök táncot, ahogy meghallgatták az újabb feladatot. A professzorok egyszerre, mint megfáradt kísértetek, süvítve fújták ki a levegőt, és indultak el a kastély különböző pontjaira. Gloster professzor a számtalan torony közül az egyikbe vette az irányt. Míg lába ütemesen járta a lépcsőfokokat, agyában százszoros erővel, akár a vonat zakatoltak a gondolatok.

Szegény Potter! Ebben az évben már sokadszorra tűnik el nyomtalanul. Félek, valami baja esik. Nagyon magányos a fiú, de nem engedi, hogy segítsünk. Mire gondolhat vajon? Valószínű, hogy arra, amire én egykor. Akár engedi, akár nem, segítenem kell.

Ahogy a gondolatok újra kezdődtek volna, a nő lihegve ért fel a toronyba. A ragyogó csillagok szelíden néztek le rá, a hold sarlója megvilágította, és hosszú árnyát a falra festette. A tücskök nyugtató zenét játszottak a mélyben, az éjszaka zsongott a tömérdek apró élettől.

- Mr. Potter! Miért ilyen magányos, ha ilyen szép az éjszaka? – kérdezte játékosan, amint észrevette a falnak támaszkodó fiatalembert.

- Tanárnő! Kérem, szeretnék egyedül maradni a gondolataimmal.

- És a fájdalmaddal?

- Ezt maga nem értheti. Senki sem tudja milyen nehéz.

- Te mit tudsz rólam fiú? Miért gondolod, hogy az én életem fenékig tejfel. Naiv vagy.

- Senki nem ment keresztül azokon, amiken én! –csattant, mint a villám a vihar közepén. Goneril mégis nyugodt maradt, mint a sas, ha csak a tájat nézi a magasból.

- Ebben igazad van, bár mindenki más szörnyűségeken ment keresztül. Mindenki megjárja a maga poklát. Csak éppen ezek a poklok különbözők. De mégis egyeznek valamiben. Tudod miben?

- Hogy mindnek Voldemort az okozója. – A szél sírva énekel körülöttük. A nő összerezzent a hirtelen hidegtől.

- Tévedsz. A fájdalom az, amiben mindegyik egyezik. – A fú felnézett a csillagos égre, míg tanára kiült az egyik várfokra, dacolva az egyre vágtató széllel, és a rémítő sötét mélységgel. Ő is a csillagokat nézte, de szemét elhomályosították az emlékek. Már egy másik, múlt béli éjszakát látott, s eltűnt alóla a vár, a mélység, talpa biztos talajt fogott.

- Mi ez? –szállt a fiú értetlen, gyanús kíváncsisága.

- Figyelj, és mindent megértesz. – jött az egyszerű válasz. Mindketten füleltek. A csillagokon kívül semmi nem világított. Egybeolvadtak a fátyolos éjszakával. Úgy borzongtak meg mindketten, mikor fáklyák fényét látták közeledni, akárha selyem érne meztelen bőrükhöz.

Hamarosan a fényhez hangok is társultak, de még oly távolinak tűntek, hogy egybefolytak. Csak nehezen lehetett elkülöníteni, hogy a keserves sírás párja a könyörtelen röhögés.

A tanárnő vadra leső nagymacskává vált a sötétben, amint fáklyás menet megérkezett céljához, egy mély kúthoz.

- Hagyjanak! Könyörgöm! - könyörgött egy alig öt éves, vékony hangú leányzó. Kopott szövetszoknyát, és szétszakított inget viselt, fején kék kendő pihent csálén. Vele szemben egy férfi kivont varázspálcával, mellette a fia, érzelemmentesen állva.

- Mocskos sárvérű ringyó, szánalmas vagy! –sziszegte a fiatalabbig szarkasztikus hangján. Lehetetlen volt összetéveszteni az immár felnőtt bájitaltan tanárral. A kislány tovább esedezett, de hangját elnyomta a pofon, melyet a magasabbik lidércalaktól kapott.

Az ég elsötétült, sötétszürke felhők leptek el mindent. A fenti világ hatalmasat dördült, mint mikor harcra hívó dobok peregnek egyszerre. A támadás megindult. Villámlott, dörgött szüntelen, vad táncot lejtve. Az esőcseppek kegyetlenül ostromolták a földet, és mindent, amit rajta találtak.

A kislányt a földre lökték, és fölé másztak. Üvöltő hangja bárdként szelte a levegőt. A fiú ott ütötte a törékeny testet, ahol érte, míg végül a lány el nem ájult. A jelenlevők magukon érezték a fájdalom ízét, mely savanyúbb volt mindennél.

A következő tett sem volt ennél kellemesebb. A múltba érkezők szíve hevesen kalimpált és elszorult a kíntól, mit a tehetetlenség és a szánalom szült.

Kötelek tekeredtek a lány csuklójára, s a bilincs másik vége egy fa ágára lett felfűzve. A szél úgy lóbálta kicsi testét, mintha csak pihe volna, mivel könnyedén játszhat az erősebb. Egy villám fényénél meglátszódtak a régebbi verések nyomai, a még be nem gyógyult, újból felszakad sebek.

- Remélem tanultál az esetből! –zengte vészjóslón, túlharsogva az égzengést az apa. Ekkor bontakozott ki a sötétből egy nyolc éves lány, kötelekkel körülfont alakja. Arcát kicsípte a könny, melyet így is számtalan seb borított. Szájába rongycsomót tömködtek, de látszott, legszívesebben üvöltene, és nekirontana a két férfinek.

- Perselus! Veled végeztem mára, menj vissza a kastélyba. Nekem még van egy kis dolgom. – a fiú elsietett, s a remegő lány maradt ott a vad férfivel, aki letépte köteleit, magához ragadta áldozatát, és vadul csókolgatta. Harry felnyögött, mert érezte azt, amit a lány. Az a lány, aki most felnőttként itt állt mellette, könnyes arccal.

A férfi ellökte a lányt, letépte szakadt ruháit, és nem törődve heves tiltakozásával, a karmolással, harapással, bömböléssel, kegyetlenül a magáévá tette.

Az eső csak zuhogott, jótékonyan eltakarva a fiú szeme elől a kegyetlenséget. Mikor kitisztult a kép, a lány ott feküdt a sárban, szintén ájultan. Az eső már nem esett, az ég megmutatta mosolygós, csillagos arcát, s a két néző, ismét a várban találta magát. Sokáig lapultak csendben, belefeledkezve önmagukba. A hajnál fellángolt, s a nap első sugarai kedvesen megcirógatták a fáradt arcokat. A rigók és verebek dalolni kezdtek. A tanárnő és tanítványa lelke lassan megnyugodott, ahogy megérezték az új, reménnyel teli nap kezdetét, melyen talán mindent újra kezdhetnek.

- Igaza van tanárnő, naiv vagyok. Én nem tudtam… sajnálom.

- Nem baj Harry, így tanul az ember.

- De nem értem, miért ilyen kedves Pitonnal. Ezek után…

- Nem volt könnyű, de meg kellett bocsátanom. Nem élhetek folyton úgy, hogy a múlt árnyként követ. Tudod, az a legnagyobb baj az emberekkel, hogy nem tudnak felejteni, és megbocsátani.

- Nem értem magát tanárnő. Én nem így viselkednék most a maga helyében.

- Én sem. - hallatszott egy szomorú hang a hátuk mögül. Fekete taláros, sötét lelkű férfit pillantottak meg, akinek a tekintetében ezúttal a szomorúság volt az úr. A szomorúság és még valami, megmagyarázhatatlan érzés.

- Menj Potter! Beszélnem kell Miss. Glosterrel. – a fiú bizalmatlanul bár, de a nő pillantásának engedelmeskedve távozott. Nem hagyta ott szívesen a tanárnőt ezek után.

A két professzor sokáig nézett el egymás mellett. Végül a férfi törte meg a csendet.

- Én is elmentem veletek erre az utazásra. És… sajnálom. Nem tudtam, az apám mit művelt veled azon az éjjelen.

- Nem csak akkor.

- Mindig is gyűlöltem az apámat, de volt egy idő, mikor élveztem, hogy kínozhatlak téged és a húgodat. Amikor még felnéztem az apámra.

- Én megbocsátok neked Perselus. Gyerek voltál, és még éretlen. Én korán megtanultam mi az élet. Szüleim korán meghaltak, tudod, és a húgomat is én neveltem.

- Magamnak nem tudok megbocsátani. Jóvátehetetlen dolgokat műveltem. – borult térdre a gőgös professzor. – Őszintén sajnálok mindent. Ezek a részletek eddig… rejtve voltak előttem.

- Állj fel Perselus! Hagyjuk ezt! Én nem haragszom, nem felejtek, de nem is gyűlöllek már ezért. Jóllehet, megvan rá az okom.

- Miért nem gyűlölsz? – a válasz mély hallgatás volt. Goneril soha nem tudott válaszolni erre a kérdésre. Miért nem gyűlölsz? Sose tudta. Hiányzott belőle az, hogy bosszút álljon a régi sérelmekért. Ha akkor, azonnal megteheti, az rendben van, később azonban már nem okozott élvezetet számára.

- Goneril, kérlek….

- Hallgass! Nem szeretném ezt hallgatni. Épp elég volt már az életben belőle.

- De… - nem tudta befejezni. Goneril mutatóujját a féri szája elé tette.

- Te nem az apád vagy, és nem is voltál soha. Próbáld meg elfelejteni ezt az egészet. Sokkal jobb lesz, hidd el. – Piton megadóan lehajtotta a fejét, és hagyta, hogy a nő elsétáljon mellette, és otthagyja a fájdalmat a lelkében, ami sokkal nagyobb büntetés volt a férfinak, mint bármilyen átok, vagy megtorlás a múltbéli tetteiért.

VÉGE