Barátságból szerelem

Itt ülök Albus Dumbledore irodájában. Húsz éve nem voltam Roxfortban, és most mégis itt vagyok. Miután elvégeztem az iskolát, hazamentem Magyarországra. Én ugyanis félig magyar vagyok. Anyám magyar volt. Engem Green Ildikónak hívnak. A szüleim meghaltak, mikor tizenkét éves voltam. Az iskolában egyetlen barátom volt, de vele sem barátkozhattam nyíltan. Ő Perselus Piton volt. Két évvel idősebb nálam, és már egész kicsi korunk óta ismerjük egymást. Gyakran szökött át hozzánk, mert nem szerette a szüleit, és mert közel laktunk egymáshoz. Volt, hogy napokat töltött nálunk. Nagyon megszerettük egymást. Én mindig úgy tekintettem rá, mint a bátyámra, és elég erős testvér kapcsolat alakult ki köztünk. Mikor iskolába került, csak nyáron találkoztam vele. Mikor én is Roxfortba kerültem, nagyon boldog voltam. Igaz, hogy én hollóhátas voltam, de ez nem akadályozott meg minket a beszélgetésekben. Teljesen egymásra voltunk utalva, mert egyikünknek sem voltak barátai. Persze lett volna alkalmam megutálni. Ugyanis az ő szülei végeztek az enyémekkel. De ez csak erősítette a kettőnk közti köteléket. Ő vígasztalt, és óvott mindentől. Aztán ő elment az iskolából. Egy ideig még találkozgattunk, de miután én is letettem a vizsgáimat, hazamentem. Megszakítottam minden kapcsolatomat Angliával. Menekültem az emlékeim elől. Magyarországon egy ideig nyugalomba lehettem, de miután a halálfalók ott is felütötték a fejüket, és el akartak kapni, nem volt más választásom, visszajöttem Angliába, és megkerestem Dumbledoret. Az idős férfi elgondolkodva néz rám. Kék szemében fáradt csillogást vélek felfedezni. Én mindent elmondtam neki, és most várom a válaszát.

- Mond csak, lenne kedved gyerekekkel foglalkozni? –kérdezi cinkos mosollyal.

- Persze! Hisz tudja, hogy a gyerekek a mindenem.

- És tanítanád a sötét varázslatok kivédését? A tehetséged megvan hozzá, és akkor itt maradhatnál a Roxfortban is.

- Ez remek! Köszönöm, Dumbledore professzor.

- Akkor ezt megbeszéltük. –ekkor kopogtattak az ajtón. Én hátrafordultam, hogy lássam, ki jön. Mikor kinyílt az ajtó, azt hittem elájulok. Piton volt az. Bár sokat változott az évek alatt, én mégis felismertem. Titkon féltem a találkozástól.

- Perselus, bemutatom az új sötét varázslatok kivédése tanárunkat. Talán még emlékszel Ildikóra. –Piton elcsodálkozott. Én nem tudom, miért nem köszöntött. Én azonnal felugrottam volna, de amint a szemébe néztem, visszahőköltem. A fekete szempárban tömény gyűlölet, és ridegség izzott. Én megsüketültem, és nem hallottam mit beszélnek. Csak a saját emlékeim hangját hallottam. Arra eszméltem fel, hogy Albus a nevemen szólít.

- Mi történt vele? –képtelen voltam rá, hogy kiejtsem a nevét. Ő csak intett, hogy kövessem. Egy szó nélkül ballagtam utána. Egy szobába vezetett.

- Ez lesz a szobád.

- De…

- Perselussal neked kell beszélni. Holnap bemutatom neked a Rend tagokat. –ezzel magamra hagyott. Én ledőltem az ágyra, és meredten bámultam a plafont. Pitonon, és a Rend-tagokon járt az eszem. Egy részét ismertem. Wesleyéket ismertem, akár csak Siriust és Lupint. Ők Perselus évfolyamtársai voltak. Sokat piszkálták egymást. Féltem a viszontlátástól. Végül a félelem elaltatott. Másnap korán ébredtem. Lementem a Nagyterembe, de még senki sem volt ott. De alig fejeztem be az evést, megjelent Dumbledore. Ő is magához vett pár falatot, majd elvitt egy kandallóhoz. Együtt mentünk. Egy házba érkeztünk. Mint megtudtam, ez a Grimmauld tér 12 volt. Bementünk a tanácsterembe. Én az ajtónak támaszkodva vártam. Mindenki értetlen pillantásokat vetett felém. Nem ismertek meg, tudtam. Tettem róla, hogy megváltozzak. Vörös hajamat feketére festettem. Lefogytam, és mivel muglik között éltem nagyon sokáig, én is úgy öltözködtem. És persze sminkeltem is magam. Röviden: szinte semmi sem maradt külsőre a szerény, mindenen síró kislányból. határozott nő lettem, és az élet megtanított arra, hogy ne sírjak. Lehunyt szemmel álltam most, és vártam. És akkor Dumbledore beszélni kezdett.

- A mai gyűlést csak azért szerveztem, mert be szeretnék mutatni nektek egy új tagot. Ildikó Greent már sokan ismeritek. Miután elvégezte az iskolát, eltűnt egy időre. Hogy miért, azt én nem mondhatom el. Majd ő válaszol a kérdéseitekre. De Ildikó most visszajött. Az iskolában fog tanítani, és a rendnek hatalmas segítsége lesz. Nagyon okos, és sok minden olyat tud, amit mi nem. Összeköttetései is vannak, amik a hasznunkra válnak. Csak ennyit akartam mondani. –Ő leült, és megkezdődött a kikérdezés. Mindenki kérdezetett, hova tűntem, és miért. Én halkan válaszoltam nekik. Szokatlan módon Remus és Sirius nagyon kedvesek voltak hozzám. Mindenki odajött hozzám. Csak Piton nem. Amint Dumbledore befejezte a beszédet, elment. Délután én is visszamentem az iskolába.

Pár nap múlva megkezdődött a tanítás, és nekem nagyon sok dolgom lett. Az egyik hétvégém véletlenül szabad lett. Perselussal eddig nem sikerült beszélnem, és elhatároztam, hogy most mindenképpen megteszem. Próbáltam személyesen beszélni vele, de mindig elmenekült előlem. Ezért úgy döntöttem, csapdába csalom. Dracora szórtam az imperius átkot, és írattam vele egy levelet, amit bagollyal elküldtem Pitonnak. Tudtam, hogy szereti nyakon csípni a gyerekeket, miközben rosszban sántikálnak. A levél röviden annyi volt, hogy Harry Potter a keleti toronyba lesz, Ronnal és Hermionéval együtt. A levél időpontja 11 órára szólt. Én fél órával az időpont előtt már kinn voltam a toronyban. Az idő tiszta volt, és a telihold békésen világított. Nemsokára hallottam, hogy valaki közeledik. Elbújtam. Egy apró trükkel kicsaltam Piton zsebéből a pálcát, úgy hogy ne vegye észre. A trükk bevált. Mikor felért a tetőre, becsuktam mögötte az ajtót. Hiába kapott a pálcája után, az nálam volt.

- Mit keresel itt? –vont kérdőre azonnal. Én csak mosolyogtam.

- Nem menekülhetsz örökké. Most azonnal beszélnünk kell.

- Add vissza a pálcámat!

- Nem, míg nem hallgatsz végig. – Én leültem a toronysapka árnyékába, és vártam mit lép. Hamarosan ő is követte a példámat. És én belekezdtem a mesélésbe.

- Tudod, én Magyarországra mentem, és megszakítottam minden kapcsolatomat Angliával. Ott is tanítottam, egészen kicsiket, és egészen nagyokat is. Nagyon hiányoztál. Nem telt el nap, hogy ne gondoltam volna rád. De aztán a halálfalók felbukkantak ott is, és én visszajöttem.

- Tudod, hogy az elején mi volt? Legalább szólhattál volna! A fél országot átnyomoztattam utánad. Aztán valaki azt mondta, hogy meghaltál, és én nem kerestelek tovább, tudtam, hogy felesleges. Két évig kerestelek hiába. És én közben majd belehaltam a hiányodba! Kellett volna valaki, aki megért, és segít! És te nem voltál sehol! – suttogva beszélt, hangja mégis fenyegető volt.

- Mitől változtál meg ennyire? Hogy tudtál ilyen rideggé, és érzéketlenné válni? –kérdeztem egyenesen a szemébe nézve. Ő elfordította a fejét.

- Nem akarom, hogy tudd! –de én tudni akartam.

- Bátyus! – az iskola óta nem hívtam így. Nagyon jól esett kimondani ezt a szót. – Figyelj rám! Bízz meg bennem. Nem lehet olyan szörnyű, hogy ne mond el nekem.

- Megint menekülni fogsz előlem, mint mások elől.

- Azt majd én eldöntöm. Egyébként, ha háromévesen nem menekültem el előled, mikor megtudtam, hogy félvámpír vagy, és nem menekültem el tizenkét évesen, mikor kiderült, kik ölték meg a szüleimet, akkor most sem fogok.

- Nem! –jelentette ki ellentmondást nem tűrően. De én tovább makacskodtam, más mederbe terelve a beszélgetést.

- Mi jut eszedbe?

- Hogy?

- Mi jut eszedbe?

- Semmi!

- Akkor majd én emlékeztetlek. Mindig itt találkozgattunk. Itt támadtál meg egy teliholdkor, és ha nincs Dumbledore, én tényleg halott lennék. – Ránéztem, és ő lesütötte a szemét. A fejem a vállára hajtottam. Ismertem az érzékeny pontjait, és ismertem a titkait.

- Hiányoztál. –suttogta még mindig lesütött szemmel. Perselus sosem érzékenyült el mások előtt. De engem két éves korom óta ismert. A mi kapcsolatunk senkiéhez nem volt hasonlítható. Sírni én is csak egyszer láttam, és akkor is miattam, és az én vállamon. Előttem, mert elgyengülni, és kedvesnek lenni.

- Akkor ugye nincs harag bátyus? – kérdeztem mosolyogva.

- Nincs, hugicám. –éreztem, ahogy megkönnyebbül. Tudtam, hogy régóta ki akarta már mondani ezt a szót. Én talán még boldogabb lettem tőle, mint ő. Örömömben egy puszit nyomtam az arcára, és ő elmosolyodott. Hirtelen elfordította a fejét, és kinyitotta addig csukva tartott szemét. A telihold éppen szembenézett vele. Tudtam, mi történik akkor, ha belenéz a teliholdba. A szeme felizzott, és metszőfogai megjelentek, és kiéhezve nézett rám. Nem ijedtem meg, máskor is történt már ilyen. Egy sebet ejtettem a karomon, és elétoltam.

- Igyál! –mondtam kedvesen. –Ő csak a fejét rázta. Nem akart ártani nekem.

- Igyál! –mondtam. Nem ellenkezett tovább, az állat felülkerekedett rajta. Mohón kapott a seb után. Ajkait a karomra tapasztotta, és szívni kezdte a vért. Én még csak nem is sziszegtem. Pedig nem volt kellemes. Mintha hegyes tűk szurkálták volna a karomat. Hagytam, pár percig inni, aztán megsimogattam az arcát, és elhúztam a karom. Eltéptem a taláromat, és betekertem vele a karomat. A hold időközben arrébb sétált, és Perselusnak eltűntek a hegyes fogai. Sajnálkozva nézett rám.

- Egészségedre bátyus.

- Miért?

- Mert nem árthatsz nekem, ha észnél vagyok. Na gyere. –átadtam neki a pálcáját, és elindultunk le a toronyból. Elkísért a szobámig. Ott megölelt, úgy, mint régen, és aztán ő is ment aludni. Másnap nagyon jó kedvem volt. Dumbledore megörült, hogy végre kibékültünk.

A hetek teltek, és elérkezett az első Roxmorts-i hétvége. Előtte lévő nap Dumbledore az irodába hivatott. Nagy meglepetésemre Perselus is ott volt.

- Ildikó, Perselus. Mivel elég sötét idők járnak, nem akarom, hogy felügyelet nélkül menjenek le a faluba. Megtennétek, hogy vigyáztok rájuk? Veletek megy még Remus és Minerva, hogyha esetleg ketten kevesen lennétek. –mi csak bólintottunk, és kimentünk. Felhívtam Perselust a szobámba, hogy beszélgessünk.

- Mond csak, zavarna, ha úgy közlekednénk a faluban, ahogy annak idején?

- Hogy sétáltunk?

- Rövid az eszed. Én átöleltem a derekad, és te a vállamat. –és megtettem. Nem mintha mennénk valahová, csak úgy, a hecc kedvéért.

- Igen, zavarna. De nem miattad, hanem a gyerekek miatt. –én csak bólintottam, jelezve értem mire gondol.

- Bátyus! – csaptam a homlokomra! – de hisz te tartozol nekem egy doboz mirelit egérrel, és egy vajsörrel!

- Miért?

- Fogadtunk, mikor ötödikes voltam, hogy leteszem a RAVASZT kitűnően. Te azt mondtad, hogy nem. És elbuktad a fogadást. - Elmosolyodott, és közelhajolt hozzám.

- Akkor holnap én fizetek. –és tőle szokatlan módon, most ő adott egy puszit az arcomra. Az ajtóból még visszamosolygott, majd eltűnt. Én már nagyon vártam a holnapi napot. Régen, nagyon régen voltam a faluba. Eldöntöttem, hogy nem hagyom majd magam elszomorítani semmivel sem. És elhatároztam, hogy elvonom Perselus figyelmét a gyerekekről. Reméltem, hogy holnap nem lesz semmi gikszer. Reménykedve aludtam el.

Másnap kicsit későn ébredtem. Gyorsan felöltöztem. Egy barna harisnyát, egy szürkekockás szoknyát vettem fel, ami a combom közepéig ért, és felülre egy hosszú ujjú fehér pólót. Gyorsan kisminkeltem magam, magamra kaptam egy fekete kabátot, és felkaptam a tűsarkú bokacsizmámat, és már száguldottam is le a lépcsőn. Persze Piton letorkollt, hogy már megint elkéstem. Én csak mosolyogtam rajta. Végre elindultunk. Hajamat kibontva hagytam, és az most szabadon táncolt a széllel. Perselussal azonnal beszélgetni kezdtünk. Mi zártuk a sort. Hallottam, amint egy gyerek ezt súgja egy másiknak: Piton és Green olyan, mint egy szerelmes pár. Suttogva beszéltek, de mi meghallottuk. Én jóízűen felnevettem, de Perselus méregbe gurult. Én megfogtam a karját, és visszahúztam. És ő nyugton maradt. Lenn a faluban a gyerekek szétszéledtek, és mi végre kettesben lehettünk. Én mentem előre. Minden üzletnél megálltam, és megnéztem a kirakatokat. Végre elértünk a Mézesfaláshoz.

- Egy doboz mirelitegér. - Emlékeztettem Perselust. – sok diák volt benn, mint mindig. Sokan fel is figyeltek ránk, de nem zavartattam magam. Vettem egy dobozzal a mirelitegérből, és a tenyeremet elé tartottam. Sokan kíváncsian nézték végig a kettőnk közti jelenetet. Piton elhúzta a száját, és belenyúlt a zsebébe. Kivett egy adag pénzt, kiszámolta mennyibe kerül az édesség, és a kezembe adta az árát. Én bólintottam, és elindultam kifizetni. Mikor ezzel végeztem, kisétáltunk az üzletből. Észrevettem, hogy Harry és a barátai titkon követnek minket. El kellett ismerjem, van hozzá tehetségük, de egy profit nem tudnak átrázni. Piton is észrevette őket, de én megint csak leintettem őt.

- És most irány a Három Seprű. –közöltem vidáman. A kocsmában a jól ismert meleg fogadott minket. Kerítettünk egy üres asztalt. Elküldtem Pitont a vajsörért. Míg ő távol volt, észrevettem, hogy Harry és két kis barátja a mellettünk levő asztalnál üldögélnek. Bizonyára hallgatózni akartak. Én nem bántam. Levettem a kabátom, és a székem támlájára tettem. Nemsokára megérkezett Perselus a két üveg vajsörrel.

- Helyes. –bólintottam – Tartozás letudva. –kortyoltam egy jóízűt az italomból, aztán a szoknyám zsebébe kezdtem kotorászni. – Megvan! –kiáltottam diadalmasan. Cinkosan kezdtem mosolyogni Pitonra. Szemem sarkából láttam, amint Harryék mocorognak, hogy jobban lássanak minket.

- Mire készülsz? –kérdezte színtelenül. Én az asztalra csaptam a kezem, de azt nem látta, mi van a tenyerem alatt.

- Na bátyus, készen állsz a vesztésre?

- Miről beszélsz? – közelhajoltam hozzá, és félhangosan mondtam.

- Römizzünk.

- Most? –hajolt hátra azonnal.

- Mégis mit gondoltál mikor? – Ő csak nézett a szemembe. Én álltam a tekintetét. Hirtelen elfordítottam a fejem, és a kezem a szám elé kaptam. Nagy nevetőgörcsöm támadt, és én azt hittem, belefulladok a félig visszatartott nevetésbe. Nem bírtam sokáig. Ráborultam az asztalra, és a torkomból furcsa hangok törtek fel.

- Ha most azonnal nem hagyod abba, kapsz egy maflást! –hallottam Piton hangját. Én felegyenesedtem, letöröltem a könnyeimet, és kezemet tisztelgésre emeltem.

- Igenis bátyus, értettem. –és megint felnevettem. Aztán egy szó nélkül kezdtem keverni a lapokat, és osztottam.

- Várj! Tegyük izgalmasabbá. Ha vesztesz… - nem vagyok gonosz, ezért nem mondtam hangosan, inkább leírtam egy papírra: „Ha vesztesz, beszőkíted a hajad. Ha én vesztek, ráveszem Dumbledoret, hogy egy hétig helyettesíthess.”

- Rendben. –mosolygott gonoszul. És kártyázni kezdtünk. Én az évek során rengeteget kártyáztam, remek kártyásokkal, ezért megtanultam egy-két trükköt. De Perselus is tudott valamit. Neki nem kellett gyakorolnia a pókerarcot. De még csak egy szemrebbenéssel sem árult el semmit. Mikor sikerült leraknom az első soromat, felnéztem a pakliból. Szemben ültem az ablakkal, ezért jól láttam, amit láttam. Két feketecsuklyás alak sietett el az üzlet előtt, és mögöttük három dementor. Azonnal lepakoltam a lapjaimat, és megszólaltam. Tudta, ha a keresztnevén szólítom, nagy a baj.

- Perselus! Azonnal szólj a többieknek. Szedjétek össze a gyerekeket. Itt találkozunk. Az ittenieket bízd rám.

- Mi történt?

- Halálfalók és dementorok. –formáltam a hangtalan szavakat. Ő felpattant, és kirohant a kocsmából.

- Gyerekek! Minden roxfortos diák azonnal hagyja félbe azt amit épp csinál, és egy percen belül az ajtó előtt sorakozzatok hármasával. Megyünk vissza az iskolába! Igyekezzetek! –hangom határozott volt, és hála a felerősítésnek mindenki azonnal cselekedett. Nem telt bele egy perc, és a gyereksereg egy hang nélkül hármasával sorakozott az ajtó előtt. Én kiálltam az ajtó elé, hogy lássam, mikor jönnek. És jöttek. Egy sereg gyerek bukkant fel mindenhonnan. A távolban felfedeztem a három felnőttet is. Kinyitottam az ajtót, és a gyerekek azonnal rohanni kezdtek az iskola felé. Megmondtam nekik, hogy semmi esetre se álljanak meg. Hamarosan én is csatlakoztam a rohanó tömeghez. Futás közben észrevettem, hogy halálfalók keveredtek a tömegbe. Előkaptam a pálcámat, és pontosan célozva lőttem ki az átkaimat. Néhány gyerek leállt küzdeni, de én beálltam helyettük harcolni, hogy tovább tudjanak menni. Ám egy kőben hasra estem.

- Tanárnő! –Harry állt előttem, és a kezét nyújtotta.

- Köszönöm. –mondtam. Gyorsan körülnéztem. Valaki egy átkot küldött felénk. Lassítva láttam mindent. Engem elöntött a félelem. Megragadtam Harryt, és elrántottam. Vele együtt én is elestem. Úgy irányítottam az esést, hogy Harrynek ne essék bántódása. Ennek következtében én nekiestem egy falnak, és bevertem a fejem.

- Menny Harry! –kiáltottam. - Rohanj! Ne aggódj miattam! –nagy nehezen, de Harry újra futni kezdett. Én megpróbáltam felkelni, de nem ment. A bokámba belehasított a fájdalom. Visszarogytam a fal tövébe. Ebben a pillanatban csak arra tudtam gondolni, hogy a gyerekek megússzák a dolgot. Körülnéztem. Előttem még mindig gyerekek futottak. Az arcukra ráfagyott a rettegés. Nem adtam fel. Ismét felemeltem a pálcámat, de azt kiverte a kezemből egy arra lebegő dementor. Kezemet az arcom elé kaptam. Körülöttem megfagyott a levegő, és a legrosszabb emlékeim jelentek meg előttem. Torkomból sikoly tört fel. Éreztem a dementor hideg leheletét, és éreztem a csontjaimig hatoló hideget. Tudtam, hogy a szörny már egész közel van hozzám… Elvakított az ezüst fény. Kinyitottam a szemem. Pislogtam párat, mire kitisztult előttem a kép. Egy patrónus lebegett előttem. Egy ismerős, gyönyörű patrónus. Egy sas. Felismertem Piton patrónusát. A következő pillanatban ő is ott volt.

- Gyere!

- Nem bírok lábra állni. Kiment a bokám- ő a hónom alá nyúlt, és felsegített. Rá támaszkodva sántikálva futottam. Út közbe hatástalanított még egy-két halálfalót. Óráknak tűnő percekbe került, mire elértük Roxfort biztonságot jelentő kapuját. Amint becsukódott mögöttünk a kapu, én elengedtem Perselus vállát, és elterültem a fűben. Nem bírtam tovább. A bokám iszonyatosan hasogatott. Kapkodva vettem a levegőt. Nagy nehezen megfordultam, hogy arccal felfelé legyek.

- Jól vagy? –kérdezte Perselus. Ő is kimerült. Mellettem térdelt.

- Persze, semmi bajom, mindjárt ugrálni fogok! –válaszoltam kicsit se bunkó módon. Nem bírtam az ilyen idióta, felesleges kérdéseket.

- Jól van, na! – segített felülni. – Gyere, segítek. Már nincs messze a gyengélkedő. Én hátrafordítottam a fejem. Maga a kastély is fényévekre volt tőlem, úgy éreztem. Megráztam a fejem.

- Nem tudok addig elmenni.

- Nem is kell. – hallottuk a javasasszony hangját. Madam Pomfrey és Dumbledore közeledtek felénk. – Mindjárt rendbe szedem a bokádat, de egy kicsit fájni fog.

- Kétlem, hogy ennél jobban fájna. – az idős asszony letérdelt a lábamhoz. Óvatosan leszedte a lábamról a cipőt. Tévedtem. Ez még nagyobb kín volt. Összepréseltem az ajkaimat, és felszisszentem. Azt hittem, elájulok, mikor ránéztem a bokámra. Az háromszorosára dagadt, mint a másik. A javasasszony megcsóválta a fejét, és a bokám felé nyúlt. Épp hogy csak hozzáért, én már attól felszisszentem. Hát még attól, ami ezután következett. Megragadta a bokámat, és visszarakta. Én nem bírtam magamba tartani már semmit. Felordítottam, és a szememből kicsordult egy könnycsepp.

- Jól van, kész is vagyunk. –mikor kinyitottam a szemem, még nem láttam tisztán. Szememet elhomályosította a fájdalom, és a könnycseppek. Megráztam a fejem, és ránéztem a lábamra. Az fehér kötéssel volt bepólyálva. – Nemsokára rendbe jössz. – aztán felállt, és elindult vissza, hogy megvizsgálja a gyerekeket, van-e valami bajuk. Piton ismét a hónom alá nyúlt, és felsegített. Kettejükre támaszkodva bicegtem fel a domboldalon. Egyenesen a szobámba vittek. Én ott ledőltem az ágyra, és perceken belül úgy aludtam, mint akit leütöttek.

Másnap arra ébredtem, hogy az orromat pirítós és kakaóillat csapja meg. Azonnal kinyitottam a szemem, és felültem az ágyon. Elcsodálkoztam, mikor megpillantottam Pitont.

- Jó reggelt hugi. –köszönt, és leült az ágyam szélére. – Hogy vagy?

- Sokkal jobban. De te hogyhogy itt?

- Vasárnap van, és mivel nincs más dolgom, meglátogattalak. Ja, és hoztam egy üzenetet. Madam Pomfrey üzeni, hogy ma mindenképpen maradj ágyban. – Én csak mosolyogtam a dolgon. A lábam már nem fájt annyira. Nekiláttam hát az evésnek. Mikor végeztem, békésen dőltem hátra.

- Perselus! –ő aggódva nézett rám. – A tegnapi eset után azt hiszem itt az idő, hogy elmond, amit még titkolsz előlem.

- Nem mondom el. Még nem. –váltott ő is komoly hangsúlyra. Én megfogtam a kezét, és könyörögve néztem rá.

- Jogom van tudni a tegnapi eset után. De ha te nem mondod el, majd elmondja más. Talán Potter is tudja. De Dumbledore biztosan. –Ő rémülten nézett rám. Nagyot sóhajtott.

- Figyelj. Nem fog tetszeni, amit mondok. De inkább elmondom én, mielőtt mástól tudod meg. – lassan feltolta bal karján az inget, és megmutatta a sötét jegyet. Halálfaló. Piton halálfaló. Az egyetlen ember, akit igazán szerettem, tiszta szívemből éveken át, az elárulta az álmainkat. Az apja nyomába lépett, hiába mondta, hogy nem teszi. Nem voltam képes többre, mint hogy kikerekedett szemmel bámuljak rá. Ő lehajtotta a fejét, és szótlanul meredt a térdére.

- Menny el. Kifelé. –nyögtem. Többet nem tudtam kipréselni magamból. Még mindig nem akartam elhinni. Piton halálfaló. Csak ez járt az eszemben. Elöntött a gyűlölet. Hasra fordultam, és fejem a párnába fúrtam. Könnyeim csak záporoztak, megállíthatatlanul. Hirtelen olyan üresnek éreztem magam, mint még soha. Az időérzékem megszűnt, és arra tértem magamhoz, hogy Dumbledore szorítja a vállamat. Felnéztem rá. Szemeim vörösek voltak a sírástól, és én elszégyelltem magam, amiért ilyen állapotban lát.

- Mi történt? –kérdezte higgadtan, bár sejthetett valamit. Tudja, hogy a semmin nem szoktam ennyire kiborulni.

- Elárult. Piton elárult engem. –nyögtem immár felülve. Ő azonnal megértett mindent. Kezét a vállamra tette, és bátorítóan megszorította.

- Hallgass végig. Perselus esete nem olyan egyszerű, mint amilyennek látszik. Amúgy tudom, hogy elmondta. Találkoztam vele, és nagyon zaklatott volt. Mindenkivel ordított, aki az útjába került.

- Ezen mi nem egyszerű? –kérdeztem kétségbeesve. – Halálfaló, és kész.

- Ne szakíts félbe. Miután Perselus levizsgázott, nagyon egyedül volt, és a sötét oldal nagyon csábította. Beállt hát a halálfalók közé. Azért találkozott veled egyre kevesebbet, mert nem akarta, hogy bajba kerülj miatta. Öt év múlva azonban rájött, hogy neki nem ott van a helye. Felkeresett, és mindent bevallott. Tőlem kapott még egy esélyt, és egy állást. Azóta nekem kémked. Már csak megjátssza, hogy Voldemort híve. – én csak meredek magam elé. Rájövök, mekkora hibát követtem el. Anélkül küldtem el, hogy végighallgattam volna. Elküldtem, mikor egy megértő társra lett volna szüksége. Egy olyan emberre, aki mellé áll.

- Majd holnap beszélsz vele. – szólt Dumbledore, mintha a fejembe látott volna. Aztán kiment, és én egyedül maradtam…

Másnap megkezdődött a tanítás. Nekem nem volt időm lemenni Perselushoz, pedig nagyon szerettem volna beszélni vele. Volt olyan osztály, aki az ő órája után az enyémre jött. A gyerekek szabályosan fehérek voltak, és összerezzentek minden hangosabb hangra.

- Mi történt, hogy ennyire rosszul vagytok? Csak nem valami járvány?

- Piton professzor idegileg kicsinált minket. –felelte remegő hangon Hermione.

- Mit tett?

- Mindenkivel ordít, csapkod, és engem még meg is pofozott minden ok nélkül. Semmit sem csináltam, csak elővettem egy tollat, és ő azt vágta a fejemhez, hogy túl hangos voltam, és az engedélye nélkül mozdultam meg. Komolyan mondom, kész idegbeteg. – az osztály megszeppenten pislogott. Azt hitték, Harry túl lőtt a célon. Más esetben pontot vontam volna le tőle a szemtelensége miatt, de be kellett lássam, most az egyszer igaza van. Lehajtottam a fejem, és keservesen sóhajtottam egyet. Majd belekezdtem a tananyagba, de nagyon szétszórt voltam egész nap. Mikor végre elérkezett az este, lebicegtem Piton dolgozószobájába. Bentről éktelen kiabálás hallatszott.

- … már megint! Mikor tanulsz már meg végre rendesen viselkedni Potter? –és egy üveg csattanása. Nem mész sehova! – ekkor kopogtattam be.

- Ki vagy? –kérdezte üvöltve. Én beléptem. A levegő megfagyott. Én szólaltam meg legelőször.

- Miért üvöltözöl, mint egy őrült? Ne a gyerekeken töltsd ki a haragod. Ők semmiről sem tehetnek. Ma minden diák, akinek órája volt veled, idegroncsként jött ki az óráról. – Piton nem válaszolt, ezért folytattam.

- Harry, menny ki légy szíves. – ő azonnal kirobogott a teremből. Tudtam, hogy hallgatózni fog, hogy megtudja, hogy hűtöm le Pitont, de ez nem érdekelt. Tudott Piton titkáról. Mikor az ajtó becsukódott, én folytattam a mondókámat.

- Ne a gyerekeken add ki a dühöd. Ők nem tehetnek semmiről. Aki megérdemli, hogy megpofozd, vagy hozzávágj valamit, az én vagyok.

- Nem, te a legkevésbé sem.

- Hallgass végig! Tegnap, nem kellett volna elküldjelek. Arra lett volna szükséged, amit nem adtam meg. Megértésre, és szeretetre. Dumbledore elmagyarázott mindent. Tegnap csak azon járt a fejem, hogy elárultál. De ma tudom, hogy nem szabad haragudnom rád. Végig kellett volna hallgassalak, úgy mint régen. Hiszen én akartam, hogy mondj el mindent. – lehajtott fejjel fojtattam. - Tessék, most add ki a dühöd. Pofozz fel, vagy átkozz meg. Hiszen neked a húgodra lett volna szükséged. És én akkor nem voltam a húgod. Az ellenségedet alakítottam. Ne haragudj.

- Sosem bántanálak. –lépett közelebb hozzám. Hangja halk volt, és kissé remegett.

- Ne haragudj rám. El kellett volna mondjam. Tudom, hogy elárultalak, és kérlek bocsáss meg. Már ha meg tudod tenni.

- Egy feltétellel.

- Bármit megteszek.

- Semmit ne titkolj el előlem többé.

- Esküszöm. –mondta. Én elmosolyodtam, és megöleltem. Ő is megölelt. Szememből könnyek csordultak ki. Ő felemelte az arcomat az államnál fogva, és egy puszit nyomott az arcomra. Én csak bután mosolyogtam.

- Felkísérsz? –kérdeztem mosolyogva. Ő a karját nyújtotta, s én belekaroltam. Lassan ballagtunk felfelé. Az egyik szobor mögött észrevettem Harry árnyát, és elmosolyodtam magamban. Mikor felértünk a szobámba, és leültem az asztalomhoz. Még nem fejeztem be a dolgozatjavításokat. Ő is ott maradt, és segített. Késő este ment lefeküdni.

A hetek szárnyra kaptak, és elérkezett a karácsony. Rettentő boldogság lett rajtam úrrá. Húsz éve nem töltöttem együtt az ünnepeket Perselussal. Az ünnepi lakoma után kimentünk sétálni a parkba, és felidéztük régi emlékeinket. Ettől persze nevethetnékem támadt. Mikor bementünk a kastélyba, a nagyterembe mentünk. Furcsa volt ez a karácsony. A diákok, akik ott maradtak, mind benn ültek, és játszottak valamit, vagy épp beszélgettek. Mi leültünk a tanári asztalhoz, egymással szembe. Elővettem egy pakli kártyát, és önfeledt játékba kezdtünk. Persze a fogadások nem maradhattak el. Egész délután kártyáztunk. Vacsora után lementünk hozzá, hogy behajtsuk a másikon az őrültebbnél őrültebb téteket. Rengeteget nevettünk. Felváltva fizettük ki az adósságainkat.

- Te jössz. Térden állva valld be hogy szeretsz! Hogy lehet ilyen marhaságot kitalálni? –kérdezte tőlem. Én nevetve térdre borultam, és a nevetéssel küszködve kiböktem a mondatot.

- Perselus Piton! –nevettem – tartozom neked egy őszinte vallomással. –megint nevettem. – beléd szerettem. –és kész, nem bírtam tovább mondani, elnevettem magam. Ráültem a sarkamra, kezemet a térdemre tettem, és csak nevettem. Arra ettem figyelmes, hogy Piton megfogja a kezemet, és előttem térdel.

- Ildikó Green. Én is tartozom neked egy vallomással. –éreztem, hogy komoly dologra készül. Még egyszer sem láttam ilyen határozottnak és bátortalannak egyszerre.

- Én beléd szerettem. Már rég óta nem csupán barátságot érzek irántad. Valami mást. Egy sokkal szebb, és mélyebb érzést. – Nagyokat pislogtam.

- Te… szerelmes vagy belém? – kérdeztem értetlenkedve.

- Igen. De ha te továbbra is úgy tekintesz rám, mint a bátyádra, én azt is megértem, és tiszteletben tartom. – fejemet jobb vállamra döntöttem, és úgy fürkésztem az arcát. Igazság szerint, mióta visszatértem ide, bennem is motoszkált valami, de nem tört a felszínre. Mert ahhoz túl jól ismertem. Kinyújtottam a lábam, és hozzábújtam. Így ültünk jó pár percig. Aztán felállt, és engem is felhúzott magával.

- De azért remélem, még maradhatok a bátyád.

- Nem mondtam még semmit. Kicsit hirtelen jött ez a vallomás, és ez nem olyan, hogy azonnal lehet rá válaszolni. Pláne ha ilyen rég óta ismered a másikat. De amit mondtam, az igaz. Nem véletlenül találtam ki ezt a tétet. Bennem is régóta motoszkált valami, és most mutatta meg, hogy mi is valójában, amit érzek.

- De akkor miért remegsz? –kérdezte gyengéden. Most valahogy máshogy csengett a hangja. Jobb kezét az arcomra tette. Közelebb húzott magához. Lehunytam a szemem. Az arcunk egyre közelebb került a másikéhoz. Aztán ő az ajkaimhoz préselte az övéit, és azzal a megfontoltsággal, ami őt jellemezte kezdett csókolni. Rövid bíztatás után az ajkaim résnyire nyíltak, és ő lassan elkezdte felfedezni a számat, ahogy én is az övét. Mikor nyelve az enyémre talált, akkor már biztosan tudtam, mit akarok. Ő egyre forróbban csókolt. Karjaival átölelte a derekamat, és én a nyakánál fogva húztam közelebb magamhoz. Akkor minden más érzékszervem kikapcsolt… CSATT! Az ajtó hatalmas dörrenéssel vágódott ki, és egy hatodéves mardekáros lihegett a küszöbön. Ijedten engedtem el Perselus száját, de annyi időm nem maradt, hogy a karjaimat elvonjam a nyakából. Ezzel ő is így lehetett, mert még mindig a derekamat ölelte. Szegény Pansy Parkinson nagyon elvörösödött. Én is észbe kaptam, és elengedtem Perselust.

- Mit akarsz Parkinson?

- Elnézést. –motyogta téglavörös fejjel. – Az igazgató úr hivatja magukat.

- Megyünk. És te elfelejted szépen, amit itt láttál. Megértetted? –kérdezte fenyegetően. Parkinson bólintott, és kirohant a szobába.

- Parkinson pletykás. Ez nem marad titokban. –mondtam, és közben Perselusra néztem. Az ő arca még mindig dühöt tükrözött. Megsimogattam az arcát, és elindultam kifelé. Dumbledore észrevette, hogy valami megváltozott, mert Perselus és én kézen fogva sétáltunk be hozzá. Épp ezért rövidre fogta a dolgot.

- Csak boldog karácsonyt akartam kívánni, és ezeket átadni. De amint látom, nektek már így is boldog. –én elvörösödtem. Átvettem Dumbledoretól az ajándékomat, és mivel arra kért, hogy bontsuk ki helyben, megtettük. Én egy fényképalbumot kaptam, tele diákkori fotókkal. Perselus pedig egy üreset. Megköszöntük, mi is boldog karácsonyt kívántunk, és kimentünk. Mikor a szobám elé értünk, én behívtam. Leült az egyik székbe, és én az ölébe. Átkaroltam a nyakát, fejemet pedig a vállára hajtottam. Ő a karomat simogatta.

- Most mit csinálunk? –kérdezte. Tudtam, hogy Parkinsonra céloz.

- Semmit. Végül is nem baj, ha megtudják. Mit érdekel az minket? Eddig is megvoltunk a véleményük nélkül, ezután is megleszünk.

- Szeretem, ha ilyen optimista vagy. –s egy puszit nyomott az arcomra. Én bátortalanul megcsókoltam. De mikor nyelve ismét rátalált az én tétova nyelvemre, minden megváltozott. Szenvedéllyel csókolt. Keze kényeztetően simogatta a gerincemet. És én rájöttem, hogy Perselusra nem tudok többé úgy nézni, mint a bátyámra. A férfit láttam benne. Azt a férfit, akire nekem mindig is szükségem volt.

VÉGE