A Tekergők életéből

Remus a kandalló előtt terpeszkedett, a kezében egy könyvel. James az ablakpárkányon ült, bambán meredve a lassan álomba térő roxforti birtokra. A zajt csak a tűz robogása törte meg. Hirtelen kivágódott a klubhelyiség ajtaja és berontott rajta Sirius. Úgy zihált, mintha többszáz kilométert futott volna. James gyorsan lepattant a párkányról és közelebb lépett Siriushoz.

-Na, mit csinált veled? - kérdezte leplezetlen kíváncsisággal.

-Az a pszihopata felakart lógatni a bokámnál fogva, de hál' istennek nem volt rá engedélye, így csak egy félórán keresztül prédikált nekem! Aztán meg hivatta McGalagonyt, de ő csupán egy figyelmeztetéssel és 10 pontlevonással elintézte!! De Frics már annyira idegesített, hogy szinte nekiszöktem! Esküszöm, egyszer még azt is megfogja bánni, hogy a világra jött!! - kiabálta magából kikelve Sirius.

-Tényleg baj van Fricsel, az nem vitás, - nézett fel a könyvéből Remus. - de azért nem kellett volna bűzbomkákkal zsonglőrködj a bejárati csarnok kellős közepén. No, meg azt a részt is kihagyhattad volna, amikor az egyik bombát pont Piton arcába dobtad.

-Mi ?! - ordította James-Sirius kórus, majd az utóbbi folytatta. - Nyíltan kiállsz nagyra nőtt denevér mellett?? Hogy teheted??

-Nyugi, nyugi! - csitította vöröslő arcú barátját Remus. - Én csak azt próbálom megértetni veletek, hogy néha tényleg békén hagyhatnátok már azt a szerencsétlen fiút. De egy árva szóval se említettem azt, hogy a pártját akarom fogni! - mentegetőzött.

-Remélem is. - zárta le a vitát Sirius, majd belezuhant az egyik fotelbe. James még egy pár másodpercig némán fürkészte barátai arcát, azután sarkon fordult, és felrohant a hálóterembe. Sirius utána kiáltott: - Te meg hova mész? - James azonban nem válaszolt, csak futtában hátrafordult és legyintett egyet.

Pár perccel később bebotorkált a klubhelyiségbe Peter is, aki eddig egy dolgozattal bajlódott a könyvtárban. Aztán szép lassan mindannyian elmentek aludni.

Másnap reggel morcos kedvel ébredt Sirius. Még mindig neheztelt Remusra a tegnap esti dolog miatt. Egykedvűen a másik oldalára fordúlt, de nem aludt vissza, hanem hallgatta társai békés szuszogását. Tíz perc múlva felkelt, és lement a Nagyterembe reggelizni. Ott még csak néhány diák ült, a többiek még biztosan az igazak álmát aludták az ágyukban. Egy nagy ásítás kíséretében lehuppant a Griffendél asztalához, és nekilátott a reggelijének.

Nem sokára megérkezett James, Remus és Peter is, akik pont olyan fáradtak voltak, mint ő. Reggeli közben nem sok szó esett köztük, s a társaik furcsálloták is, hogy nem csinálnak már valami sületlenséget - mint általában- . De úgy látszott, ezen a napon még Pitont se akarják szekálni, pedig ez igen nagy szó volt!

Reggeli után elkullogtak dupla bűbájtanra, ahol még Remus se tudott figyelni. Flitwick professzor meg is kérdezte, hogy mi ütött beléjük, és hogy próbáljanak már egy kicsit koncentrálni is. Az óra végét jelző csengő után a szó szoros értelmében hanyatt-homlok rohantak kifelé a teremből, mert már elegük volt a tanórából. A folyósón menet aztán újra megjött a hangjuk, először csak Lupinnak, aki megállította egy percre Siriust, és motyogva bocsánatot kért a tegnapi dolgokért. Sirius erre csak elmosolyodott és bólintott egyet. A pinceterem ajtajáig vidáman csevegtek és megint a régi önmaguk voltak. A mellettük elhaladó diákok, akik eddig azon törték a fejüket, hogy a négy (vagy inkább két) jómadárral mi lett, most jól megnézték őket, és sóhajtva továbbálltak. A bájitaltan-tanterem előtt már ott volt a többi Griffendéles és Mardekáros. Egyik sötét sarokban ott álldogált Piton is, aki egy könyvbe volt belemerülve. James ránézett, majd gonosz pillantást váltott Siriussal, aki kajánul elvigyorodott. Már indultak is volna Piton felé, de Remus elkapta mindkettőjük karját és sokatmondó pillantást vetett rájuk. Piton felnézett a könyvéből és észrevette az éppen kibontakozni készülő közjátékot. Sirius ki akarta tépni magát Remus szorításából, de az nem engedte, inkább dühös és szigorú tekintettel meredt rá, majd megszólalt:

-Hagyd! Most az egyszer hagyd! Kérlek! - mondta komolyan, majd gyorsan leengedte a karját, mikor rájött, hogy Piton figyeli őket.

James eközben már feltalálta magát, és a figyelmét elterelte egy különösen szép, vörös hajú Griffendéles lány, névszerint: Lily Evans. Mindenki tudta, hogy James rajong érte, de az sem volt titok, hogy Lily a pokolba kívánná a híres és tehetséges fiút. Lily inkább Pitonnal barátkozott, aki ezzel vívta ki magára James utálatát. Sokan úgy tartották, hogy a lánynak tetszik Piton, de ezen a legtöbben csak röhögtek. Végülis, kinek tetszene egy vámpír kinézető, kampós orrú, zsíros, hosszú fekete hajú mardekáros??

James épp tűzijátékokat lövellt fel a pálcájával, csakhogy felhívja magára a figyelmet.

Sokan tapsoltak is, de Lily csak dühösen hátat fordított neki és tovább beszélgetett másik három Griffendéles lánnyal. Sirius James felé fordult:

-Hallod, Ágas, szerintem inkább ne erőltesd a dolgot. - mondta Lily felé bökve. - Majd úgyis szépen lassan beléd fog habarodni! Már minden lány a suliból rekordgyorsasággal megtette ezt. - azzal szélesen elvigyorodott. Siriusnak végülis igaza volt. Kevés volt az olyan lány, aki ne irigyelte volna Lilyt, de azért Siriusnak is volt elég rajongója. Sőt mi több, ha jól belegondol az ember, szinte annyira imádták őt a lányok, mint Jamest! James nagyon jó fogó volt, és mindenben tehetséges, míg Sirius tehetséges is volt, de a közvélemény szerint inkább az iskola legjobban kinéző diákja. Lupinnak is volt azért hírneve, de inkább azért, mert mindenki tudta, hogy Sirius és James legjobb barátja és azért is, mert nagyon okos volt, évfolyamelső. Velük ellenben, Peter senkit se érdekelt, általában csak keresztül néztek rajta. Ő semmiben sem hasonlított barátaira: nem volt okos és tehetséges, alacsony volt, vizenyős szemekkel. Az első osztály elején még Jamesék is csúfolták, de azóta abbahagyták ezt, és Petert is bevették a Tekergők közé.

-Jó napot mindenkinek! - dörrent egy mély hang a diákok háta mögött. - Utat kérek! Igen, ez rád is érvényes, Potter! - ez professzor Lamanche volt, a bájital tanáruk és egyben a Mardekár házvezetője is. Általában kedvesen viselkedett, de úgy látszott, hogy ma bal lábbal ébredt. Beparancsolta az osztályt a terembe, majd utolsóként ő is bevonult. Elvitorlázott a katedrához, és beleült a székébe.

-Ma az igazság-szérumokat tanuljuk. Lapozzatok a 135. oldalra, és kezdjétek el a munkát! - azzal felállt, és elindult járőrözni a padok között. Pitonnál megállt. - Úgy látom, magában több a bájital készítéshez a tehetség, mint a társaiban együttvéve. Nem gondolt már arra, hogy a Roxfort után tanárnak menyjen?

-Öhm.... hát...igen, már gondoltam erre. - dadogta Piton.

-Helyes, nagyon helyes. - dicsérte meg Lamanche. - Most folytasd a munkádat.

Óra után a Tekergők elindúltak a Nagyterembe, hogy jól megtömjék magukat. Az előcsarnokba érve azonban, mindenkit a folyosón találtak ácsorogni. A legtöbben egy hirdetőtábla köré gyűltek, míg a többiek kisebb-nagyobb csoportokba álltak egy-egy félreeső helyen és sugdolóztak. Jamesékkel egyszerre léptek be a csarnokba a tanárok is. - Mindenkit haladéktalanul megkérnék, hogy menyjen a hálókörletébe! És ma többet ki se jöhet senki onnan, csak tanári felügyelet alatt. - zúgta Dumbledore, majd megindult Siriusék felé. Azok megkövülten álltak ott, el se tudták képzelni, hogy mi történt. Dumbledore megállt előttük, és intett Remusnak, hogy kövesse. Remus meghökkenve nézett fel az igazgatóra, majd kérdően a barátai felé pislogott. Azok csak meghúzták a vállukat, de ők se tudták, hogy most mi van.

Dumbledore felvezette Remust az irodájába, majd leültette egy székbe. Utána mélyen a szemébe nézett, amiben sajnálat csillogott.

-El kell mondanom valamit, Remus. - kezdte. - Valami nagyon fontosat.

-Hallgatom, igazgató úr. - felelte várakozóan Remus.

-Voldemort, aki eddig három merényletet követett el, most elkövette a negyediket. A negyedik áldozat az Ön édesapja. - szavait csönd követte. Remus maga elé meredt, és érezte, hogy megszakad a szíve. Nem tudta felfogni, hogy történhetett ilyen brutális dolog. Kiskorában elvesztette az édesanyját, most meg még az apját is elveszik tőle.

A hirtelen támadt csendet Remus halk hangja törte meg:

-De...de miért? - tette fel a nagy kérdést. - Miért pont Ő?

-Ezt nem lehet tudni. - válaszolta Dumbledore. - De mindenesetre, ezentúl minden diákra figyelünk, kiváltképp magára, mivel Voldemort halálfalókat gyűjt maga köré, és megakarja támadni a Roxfortot. Az iskola kapuinál aurorok fognak őrködni, figyelve minden neszre. Fel vagyunk hát készülve az elkerülhetetlenre is, habár reméljük, hogy mégis elfogjuk kerülni azt. Most többet nem tudok mondani. Egyéb kérdés?

-Öhm... nem, nem lenne, igazgató úr... most inkább felmennék a klubhelyiségembe, ha lehet... - motyogta maga elé Remus, inkább a padlónak intézve szavait, mintsem Dumbledorenak. Már alig várta, hogy békén hagyják, és egyedül lehessen. Nagyon nagy nyomást gyakorolt rá az apja halálának híre.

Miközben a folyosókat rótta, megszilárdult benne egy elhatározás: megesküdte magának, hogyha kell, akkor az életével is, de megbosszulja Voldemorton. Amikor megérkezett a klubhelyiségbe, mindenki lerohant, és egymás szavába vágva kérdezték, hogy mit akart tőle Dumbledore. Ő nem felelt, hanem egyből megcélozta a fiúk hálótermébe vezető lépcsőt, és elindult arra. Nagy nehezen letudta magáról rázni a tömeget, és kettesével szedve a fokokat, felrohant a lépcsőn. Majd belökte az ajtót, és kifulladva nekidőlt. Csak Sirius volt ott.

James és Peter még biztosan lent volt a többiekkel. Ezt furcsálta is Remus, de most kissebb baja is nagyobb volt annál, hogy ezen rágodjon. Sirius törökülésben ült az ágyán, és látszott rajta, hogy el van gondolkozva. Amikor észrevette Remust, gyorsan felpattant, és a legrosszabbtól tartva megkérdezte:

- Mit mondott?

Remus az elején nem felelt, de mikor rájött, hogy előbb vagy utóbb, de úgyis el kell mondania, mély levegőt vett, és egyszusszra elmondta, amit Dumbledortól hallott. Sirius megkövülten hallgatta, majd miútán Remus befejezte a kiselőadását, megrökönyödve és együttérzéssel a hangjában megjegyezte:

-Nagyon sajnálom, Holdsáp... - de többet nem mondhatott, mert ekkor berontott a szobába James és Peter is. Mindketten megkérdezték, hogy mi történt, de Remus úgy érezte, hogy nem birná mégegyszer elmesélni. Inkább segitségkérően Siriusra pillantott, majd hanyat vágódott az ágyán. Sirius az egészet elmondta barátaiknak, majd mind a négyen siri csendbe maradtak. Egész estig egy árva szót se szóltak, csak akkor szólalt meg James, amikor sötétedni kezdett:

-Nem jössz le vacsorázni?

Remus megrázta a fejét, de James nem hagyta annyiban a dolgot.

-Valamit csak kell enned, reggel óta egy falat se ment le a torkodon! Ne butáskodj már!

Mindannyian lemegyünk, s ha valaki a kérdéseivel merne bombázni, azzal nagyon meggyűlik a bajom! Gyere na! - kérlelte. Remus végül beadta a derekát, majd mind a négyen leballagtak a klubhelyiségbe. Ott még mindig összevolt verődve a tömeg, habár egy páran már lent voltak a Nagyteremben. Ahogy megjelentek, megint lerohanták, de Sirius dühösen odaorditotta:

-Hagyjátok már békén, majd ha elakarja mondani, amit nagyon kétlek, akkor majd elmondja! És most szálljatok le róla!!

Hatásos volt Sirius kitörése, mert többet senki se kérdezte meg Remust, aki ezért kimondottan hálás volt.

A Nagyteremben mind a négy Tekergő lóvágtában belapátolta az ételt, és utána gyorsan rohantak vissza a klubhelyiségbe, még mielőtt valaki megakadályozhatta volna őket.

James, Peter és Sirius letelepedtek a kandalló elé, de Remus nem volt hajlandó csatlakozni hozzájuk, hanem felment a hálóterembe, és öt perc múlva már az ágyán feküdt, és aludni próbált. De egy óra elteltével is még mindig csak hevert az ágyon, de elaludni nem tudott. Inkább felkelt, és felült az ablakpárkányra.

Gondolatai egy messzi és régi emlék körül forogtak: egy ötéves kisgyerek vidáman játszik kiskutyájával, miközben szülei egy fa tövében ültek, és nevetve nézték a kisfiút. A gyereknek értelmes arca, halványbarna haja és nagy, kék szemei voltak. Boldog kúrjantásai madárcsicsergésként szálltak fel a magasba, mig végül a felhők között teljesen elvesztek.

Hirtelen elmosódott az emlék, és egy újabb tört magának utat: egy tizenhat év körüli fiú egy irodában ül, és lélegzetelálva hallgat egy hórihorgas, jóságos varázslót. Ez az emlék is eltünt, de most nem jött új.

Remus elforditotta fejét az ablaktól, és egy könnycseppet törölt el az arcán, majd visszamászott az ágyába, s nagy nehezen elnyomta az álom.

VÉGE