Az utolsó

Régen azt hittem, sose növök fel. Egyszer minden gyerek azt hiszi. Aztán mire rájön, hogy tényleg nem akar felnőni, már mindegy, mert felnőtt. Itt ülök, tehetetlen vagyok, s csak nézek magam elé. Üresség van bennem, hatalmas üresség. Nem hittem, hogy örökké fogunk élni, még gyerekként sem hittem, mégis fel kellett nőnöm, s meg kellett tanulnom elveszíteni azokat az embereket, akik a legközelebb álltak hozzám. Egy meghalt, egy nincs többé, egy pedig már számomra nem létezik.

S most csak ülök szobám sötét falait bámulva. Emlékek jönnek, aztán mennek. Képek? Nem, talán csak hangok, illatok, halvány arcok, melyeket az idő homályosított el. No meg érzések. Bizonytalanság, félelem, öröm.

Két-három évvel ezelőtt azt hittem, gyerekkorom képei örökké emlékek maradnak. De az idő változik, második esélyt kaptam, megint tőle. Újra ott álltam a hosszú folyosókon, zötykölődött alattam a vonat, aztán a nagyterem, csak most más szemszögből. Ki gondolta volna, hogy egyszer tanárként fogok lenézni a diákok sokaságára? Elsősök sora előttünk, akik remegnek a félelemtől, a kinti hidegtől, vagy ki tudja mitől.

Mi is reszkettünk a mi időnkben. Ott álltunk, még egymás előtt is ismeretlenül. Később az akkor idegen arcok neveket kaptak, neveket, melyek már csak az emlékekben élnek. Sokan meghaltak az akkoriak közül, eltűntek a történelem süllyesztőjében. S én megmaradtam. Ki tudja? Talán tartogat még valamit a sors a számomra, talán nem élek teljesen céltalanul, talán van értelme annak, amit teszünk. Talán nem haltak meg hiába a barátaim…

Egy pillanat volt az egész, fel sem fogtam igazán, s mégis… egy átok, aztán Sirius eltűnt a szemem elől. Harry rohant volna, s mikor rám nézett, azt hittem, megszakad a szívem. A hangom rekedt volt, a torkom összeszorult, s szinte kívülről láttam az egészet. Harry értetlenkedéssel, hitetlenkedéssel, lázadással teli pillantása… már nincs mit tenni.

Sorra peregnek le a képek előttem, újra és újra, de nem tudom elhinni. Dumbledore is eljött hozzám. Tudta, mit érzek. Nem kérdezett, egyszerűen rám nézett, s tudta. Ő ilyen. Sokáig nem szólt. Én sem szóltam, nem volt mit mondanom. Nem néztem rá, nem mertem, magam sem tudom, igazán miért. Ő pedig szüntelenül fürkészte arcom minden rezdülését.

- Ő így akarta volna, mindig így akart meghalni - mondja aztán. Tudja, hogy én nem vagyok Harry, mégis úgy érzi, nekem is magyarázattal tartozik. Pedig nekem igazán nem tartozik semmivel, hiszen én tulajdonképpen mindent tőle kaptam.

- Tudom - felelem sokára. A torkomat még mindig feszíti egy láthatatlan erő. Szeretnék beszélni, szeretném elmondani, mit érzek, hisz ő megértene, de az érzéseimet nem lehet szavakba önteni. Egyébként meg értelmetlen is lenne, hiszen ő úgy is tudja.

Megint sokáig hallgatunk. Érdekes, erről megint eszembe jut egy emlék. Nem is egy, sok. Mikor gyerekként álltam előtte, mikor reményt kaptam. Elmondta, mit kell tenni, hogy a Roxfortba járhassak, s én boldog voltam, féltem, de boldog voltam. Az elkövetkezendő években barátokra leltem, barátokra, kiket már a sír takar. És én életben maradtam. Azt hiszem, lassan tényleg fel kell nőnöm. Nem kergethetek örökké álmokat és emlékeket. A felejtés olykor áldásos is lehet. Számomra biztos.

Az igazgató még mindig engem néz, fáradhatatlanul. Ilyenkor újra gyereknek érzem magam, mint régen. Ott voltam, mikor beszámolt a Rendnek az új feladatokról, az új helyzetről. Nem beszéltem sokat, nem is kérdeztek, mindenki megértette a fájdalmamat. Dumbledore végig nem nézett rám, velem külön akart tárgyalni. Már akkor féltem ettől a beszélgetéstől, s most mégis itt vagyok.

- Harry hogy viseli? - kérdezem, csak hogy megtörjem a hallgatást. Tudom a választ, tudom, mit érez most James fia. Megértem őt, megértem Dumbledore-t is. Mindketten legjobb belátásuk szerint cselekednek, s olykor hibáznak. Mindenki követ el hibát.

- Kiborult, ahogy vártam - szólal meg - Elmondtam neki mindent, de ezt a Rendnek is mondtam. Siriussal kapcsolatban úgy is tudod. Természetesen fáj neki, magát hibáztatja, meg engem, meg a sorsot, úgy felváltva. De fel fogja dolgozni - mondja halkan egy fáradt öregember hangján. Megint sokáig nem beszélünk. Még mindig nem nézek a szemébe.

- Sajnálom Remus… - mondja sokára, s hangjában igaz és őszinte fájdalom csendül. Ő nem dobálózik a szavakkal, tényleg sajnálja.

- Tudom.

Mást nem tudok mondani, talán nincs is értelme. Még mindig engem figyel, várja, hogy a szemébe nézzek. Nem fog elmenni, míg meg nem teszem ezt.

- Remus, én… - kezdené, de közbe vágok.

- Tudom - mondom újra, s végre a szemébe nézek. Sajnálattal vegyes részvéttel néz rám, de tekintetéből mégis erőt merítek.

Újra jönnek az emlékek, a tavasz illata, a kviddicspálya friss füvének zamata, a frissen hullott hó ropogása a talpam alatt, a kalandok, felcsattanó nevetések, a klubhelyiségben elsuttogott titkok. James, ahogy nevet, s a cikesszel játszik; Peter aki önfeledten tapsol és nevet; Sirius… ahogy a hajába túr… a kedves fintor az arcán. Arcok, mosolyok, nevetések, melyek mostmár örökké a múlté lesznek. Emberek, akiket elvesztettem, kit így, kit úgy. S Sirius volt az utolsó.

Még mindig Dumbledore szemét nézem, ő pedig engem tanulmányoz, s még mindig vár valamire.

- Miért? - kérdezem rekedten, s ezzel a szóval, mintha szétáradna az erő, melyet eddig magamba zártam. A fájdalom sebesen örvénylik körülöttem, s ő csak néz. Nyugodt szikla a tomboló tenger közepén. Már nem tudom sokáig visszatartani a könnyeimet, de nem is akarom. Dumbledore hozzám lép, megszorítja a vállam, még egyszer a szemembe néz, mire én elfordítom a fejem, s lehunyom a szemem. Nem látom, de tudom, hogy megfordul és elmegy.

Magamra hagy a fájdalommal, mely szívemet égeti. Itt hagy, egyedül, egyetlen társam a gyász, mely lassan egész életemet körbeöleli. S már csak egy kérdés marad: Hány embert kell még elvesztenem ahhoz, hogy én legyek a következő?

VÉGE