Mardekár utódja

2. rész

Lassan már két hónapja kutatunk, de nem találtunk semmit.

Az egyik nap is a könyvtárban bújtuk a könyveket, amikor az egyikben érdekes dologra bukkantam.

- Deborah – szóltam oda barátnőmnek.

- Tessék Gloria.

- Mi lenne, ha a Sötét Családok Könyvében néznénk utána a szüleimnek? – kérdeztem tőle, miközben az előttem lévő könyv ajánlott irodalmát nézegettem.

- Még is hogy gondoltad? – csattant föl – Az ilyen dolgokkal foglalkozó könyvek az elzárt részben vannak – miközben beszélt a könyvtár lezárt része felé mutatott.

Catherine, aki eddig csendben figyelt minket most felém fordult. Én is ránéztem, és akkor már tudtam, mire gondol. Miért ne törhetnénk be oda? – gondoltam magamban. Cat és én mosolyogva harmadik társunkra tekintettünk.

- Ne is álmodjatok róla – mondta nekünk – Én nem fogok segítek nektek ebben – közölte velünk komoly tekintettel, amibe egy kis aggodalom is vegyült. Aztán újra olvasni kezdte az előtte lévő könyvet.

Ekkor a szaladt be Alice a könyvtárba. Nehezen vette a levegőt, de már kezdte is a mondókáját.

- Gloria… én… huh – elcsuklott a hangja.

- Nyugodj meg! – mondtam neki, mert az volt az érzésem, hogy hamarosan összeesik.

Pár perc múlva azt vettem észre, hogy Alice izgatottan néz rám.

- Most, mondd el mi történt!

Leült velem szembe és egy könyvet tett le maga elé.

- Találtam egy embert, akinek ugyanaz a neve, mint neked.

- Ki az? – kérdeztem kíváncsian.

- Tom Rowle Denem – nyitotta ki az említettnél az előtte fekvő vastag könyvet.

- Milyen könyv ez? – kérdeztem, miközben a név melletti férfi képére esett a pillantásom.

Egy gonosz tekintetű, barna szemű és hajú ember volt, de nekem kimondottan tetszett.

- Sötét Varázslók Nagykönyve – közölte velünk Alice. 

Mind csodálkozva néztünk rá. Végül Deborah szólalt meg.

- De azt nem lehet kivenni – jelentette ki – Akkor mégis, hogy jutottál hozzá?

- Nos azt mondtam Floyd professzornak, hogy az egyik sötét varázslóról szeretnék beszámolót készíteni, hogy javítsak a jegyeimen – magyarázta.

Láttam rajta, hogy nem lelkesedik az ötletért, hogy bármit is elő keljen adnia az osztály előtt, pláne akkor, amikor a Griffendélesek is ott vannak.

- Zseniális vagy! – dicsértem meg. – Ne aggódj, segítek neked elkészíteni azt a beszámolót.

Láttam, hogy mosolyra húzódik a szája.

- Kösz – mondta végül.

Cat duzzogni kezdett. Nem bírta elviselni, ha Deborah vagy Alice valamiben is jobbak nála. Ő szeretett volna az én teljhatalmú jobb kezem lenni.

Közelebbről is látni akartam a könyvet, de nem sikerült, mivel ebben a pillanatban léptek be Malfoyék is a könyvtárba. Mikor észrevettek minket, azonnal elindultak felénk.

- Sziasztok, kislányok! – köszönt nekünk Draco.

A fiú a nevét nagyapja után kapta. Nekem mindig tetszett Draco. Szőke, vállig érő haja és kék szeme volt. Teste izmos legalábbis amennyit hallottam a hírekből. Bár ezen nem csodálkoztam, hiszen a kviddicscsapatunk egyik terelője volt. A Malfoy család mindig is befolyásos, nagyhatalmú és gazdag volt. Az apja a Mágiaügyi Minisztériumban az egyik legfontosabb pozíciót birtokolta.

Draco végignézett rajtunk és végül tekintete Alicen állapodott meg.

- Miss Bénaság is itt van – szemeiből sütött a gyűlölet miközben beszélt.

Nem szerette a lányt. Ügyetlennek és csúnyának tartotta, az meg hogy sárvérű volt, csak még nagyobb utálatot ébresztett a fiúban. Hirtelen felénk fordult. Tekintete megváltozott, semmi gyűlölet, vagy megvetés nem volt benne.

- Nem értem minek vagytok vele? – kérdezte tőlünk.

Egyetlen dolog nem tetszett a srácban: a modora. Bár lehet, hogy igaza volt. Alice tényleg nem volt egy szépség. Mindig összefonva hordta vörös haját, ráadásul a zöld szeme előtt lévő szemüvege is csúfította a képet. Elég sovány és alacsony lány volt. Viszont mégsem kellett volna nyíltan sértegetni őt.

- Ne piszkáld a barátnőmet! – álltam fel fenyegetően a székemből.

Abban a pillanatban Draco kék szemei rám szegeződtek. Milyen szép szemek. A fiú közelebb lépett hozzám, hosszú perceken keresztül csak néztük egymást. Végül megszólalt.

- Ahogy óhajtja, kisasszony – mondta nekem megadóan.

Tekintetét elfordította rólam és az asztal felé nézett.

- Egyébként mit csinálnak itt, hölgyeim? – kérdezte, miközben a könyveket kezdte el vizsgálgatni.

Azzal maga felé fordította az egyiket, és hangosan felolvasta a címét.

- Sötét Varázslók Nagykönyve – gonoszan vigyorogva végignézett rajtunk, majd megnézte azt az oldalt, ahol a könyv nyitva állt.

Most viszont csodálkozva fürkészett minket.

- Ti nem tudjátok, ki ő? – kérdezte.

- Tudnánk, ha visszaadnád a könyvet, és végre elolvashatnánk – csattant fel Cat.

Draco azonban nem mozdult, és végig engem nézett, mintha tudott volna valamit rólam amit én nem. Eszembe véstem: kifaggatni a srácot minél hamarabb. Sajnálatos módon Potterék is ebben a pillanatban lépték át a könyvtár küszöbét. Elindultak felénk.

- Mardekáros kupaktanács. Mire készültök már megint? – kérdezte tőlünk flegmán.

- Azt csinálunk amit akarunk. Ki vagy te hogy beleszólsz a dolgainkba? – kérdeztem vissza olyan nyugodt hangon amennyire, csak tudtam. Nem akartam összetűzést, de már nagyon idegesített Potter.

- Megszólalt a Mardekár ház árvája! – mondta nevetve a társainak.

Én viszont egyre dühösebb lettem.

- Egyébként, ha nem tudnád kicsi Gloria, prefektus vagyok, és ezért tudnom kell mindenről – folytatta, de most a képembe vigyorgott.

- Azt viszont elfelejtetted, hogy én is az vagyok – vágtam vissza.

Megfogadtam, hogy most nem fogom hagyni magam. Elegem lett a sértegetéseiből. Gyűlöltem őt tiszta szívemből.

- Biztos valami óriási tévedés lehetett az iskola részéről, hogy belőled prefektus lett – mondta nekem – De várjunk csak, hiszen az idiótáknak is kell egy vezető, aki…

A mondatot nem tudta befejezni mivel akkora pofont kapott tőlem, hogy még egy lépést is tett hátrafelé. Ekkor hirtelen Dracora emelte tekintetét.  

- Hagyod, hogy ezt művelje velem? – kérdezte tőle.

A fiú viszont ahelyett, hogy Amandának segített volna, mellém állt.

- Igen! – mondta Potternek – Minek kellet sértegetned?

Láttam Amanda csodálkozó tekintetét. Én sem hittem a fülemnek, hiszen tudtam, hogy Potter és Draco eléggé jó viszonyban vannak egymással. Olyan híreket is hallottam, hogy együtt járnak, akkor meg miért engem védelmez? A többiek is furcsállták a fiú viselkedését. Amanda zöld szemeivel dühösen rám nézett, gondosan fésült haja most zilált volt. Még mindig az arcát fogta, biztos fájhatott neki, mivel az én kezem is sajgott, de most ez érdekelt a legkevésbé. Egyszerűen felemelő érzés volt ellenségemet összetörtnek látni. Hirtelen elindult felém, de engem megközelíteni már nem tudott, mivel Cat elállta az útját.

- Higgadj le Potter! – mondta – Jobb lesz, ha most elmész, ha nem akarsz nagyobb sérüléseket is elszenvedni.

Barátnőm hangja fenyegető vált. Tudtam, hogy komolyan gondolja a dolgot.  Amanda egy lesújtó pillantást vetett ránk, majd a többi Griffendélessel a kijárat felé indult. Mielőtt eltűnt volna, még egyszer visszafordult és rám nézett, majd megszólalt.

- Ezért még megfizetsz! – szólt fenyegetően, majd sarkon fordult és elhagyta a könyvtárat.

Egy ideig mind a kijáratot néztük, hátha visszajönnek. Cat viszont felém fordult.

- Nagyszerűen csináltad! – dicsért meg mosolyogva – Végre azt kapta, amit megérdemelt.

Én is megkönnyebbültem. Igaza volt Dracónak nem kellett volna sértegetnie. Sem, engem sem a házamat. Végül leültem a székemre. Nagy megdöbbenésemre Draco leült velem szemben, megfogta a kezem, és finoman masszírozni kezdte. Néha felszisszentem ugyan, hiszen eléggé fájdalmas ütés volt számomra is, de megérte. Azt viszont megfogadtam, hogy legközelebb inkább egy átkot küldök rá, az nekem legalább nem fog fájni.

- Szép pofon volt – hallottam a szőke fiú hangját.

- Köszönöm – válaszoltam.

- Semmiség – folytatta - De legalább láthattam végre, hogy te is vérbeli Mardekáros vagy. Eddig ugyanis nem nagyon mutattad ezt az oldalad.

- Nagyon utálom, amit csinál. Egyszerűen betelt a pohár - közöltem vele Potterre utalva.

Erre elmosolyodott. Felállt, elengedte a kezem és a többi fiúval a nyomában távozott a könyvtárból.

A barátnőim érdekesen néztek rám. Én viszont még mindig a kijáratot bámultam. Felfigyelt rám! Végre!

Aztán gondolataim más irányba terelődtek. Elegem volt a Griffendélesek sértegetéseiből, össze kell szednünk végre magunkat. Össze kell fognunk, hogy visszaszerezzük házunk tekintélyét. Elmélkedésemben Cat zavart meg.

- Gloria! – szólított már vagy harmadjára.

- Igen?

- Csak nagyon elbambultál, azt hittem valami bajod van – mondta nyugodtabb hangon, mint az előbb.

Észrevettem, hogy mindannyian helyet foglaltak.

- Nincs semmi, csak eszembe jutott valami és azon gondolkodtam.

- Megosztod velünk is? – kérdezte Cat.

- Persze – válaszoltam és újra a többiek felé fordultam – Szóval arra gondoltam, hogy a Mardekár háznak újra egységet kellene alkotnia. Ugyanis a Griffendélesek miatt tejesen szétzilálódottunk – mondtam nekik nagyon komoly és elszánt hangon. Még ha nem is segítenek, akkor is véghez viszem a tervemet.

- Mégis hogy képzelted? – kérdezte jogosan Deborah.

Hogyan lehetne ezt az egészet megvalósítani?

- Először is segíteni kell azokon a mardekárosokon, akik nem igazán tudják megvédeni magukat – kezem a fényesre suvickolt prefektusi jelvényemre vándorolt beszéd közben.

Eddig nem nagyon használtam ki azt, hogy kineveztek, de majd most. Mindenki megfizet azért, ha egy Mardekárosnak akár egyetlen haja szála is meggörbül.

- Rendben – vágta rá Alice.

Teljesen meglepett ezzel a mondatával, hiszen alig tartozott még hozzánk.

- Szerintem ez teljesen lehetetlen ötlet, de támogatni foglak – vont vállat Cat, és úgy nézett rám, mint ahogy egy bolondra szokás.

- Deborah? – fordultam szőke hajú barátnőm felé.

- Ha ennyire akarod, akkor legyen. Benne vagyok, bár nekem is az a véleményem, ami Catnek. De most nem ez a legfontosabb dolgunk. Alice add ide azt a könyvet, amit hoztál.

A lány átnyújtotta a könyvet Deborahnak. Figyelmesen olvasta végig a szöveget, addig mi csendben ültünk.

Pár perc múlva felnézett, mi pedig kíváncsi tekintettel vártuk, hogy mit fog mondani.

- Mondd, már mi van? – kérdezte Cat hatalmas izgalommal a hangjában.

- Nyugodj meg! – szólt rá Deborah – Semmi különöset nem írnak róla, csak azt hogy sötét varázsló volt, méghozzá minden idők egyik leghatalmasabb sötét varázslója, de semmi más érdekesség.

Ekkor kikaptam Deborah kezéből a könyvet, és én is átolvastam a szöveget.

- Azt bezzeg nem mondtad, hogy ő Mardekár Malazár leszármazottja – mondtam szemrehányóan barátnőmnek.

- Bocs azt hittem nem fontos – válaszolt ártatlan szemekkel.

Társaim beszélgetésbe elegyedtek, én viszont megint a könyvet kezdtem olvasgatni. Miközben lapozgattam, a V betűnél hatalmas kincsre bukkantam. Ott volt a név, ami után nyomoztunk. Voldemort.

Hirtelen felálltam az asztaltól és futva elindultam a klubhelység felé. Tudtam, hogy társaim értetlenül néznek utánam, de egyelőre nem akartam, hogy tudják azt, hogy mit találtam. Egyedül akartam megfejteni.

Bent a klubhelységben leültem az egyik kandalló előtti székbe, és olvasni kezdtem Voldemort életrajzát. Több helyen hasonlóságot fedeztem fel a Denem és a Sötét Nagyúr között, már ahogy a könyv nevezte. Abban a pillanatban egy érdekes gondolatom támadt.

Lehet, hogy ők ketten egy és ugyanazon személy.