Az én lovagom

  Emlékszem, én még csak elsős voltam. Egy bolondos, mugli származású lány, aki még szinte semmit sem tudott a varázslók világáról. Épp akkor szálltam fel a Roxfort Expresszre, a ládámat próbáltam felhúzni, nem sok eredménnyel. A szüleimtől ekkor már elbúcsúztam, épp egy találkozóra siettek, nem késhettek el, úgyhogy miután biztosítottam őket, hogy minden rendben lesz, fájó szívvel bár, de otthagytak a peronon. Én pedig elindultam az egyik vagonhoz, s megpróbáltam először feltuszkolni, majd felhúzni a ládám.

  Mikor a cuccom már harmadszor is a földön kötött ki, idegesen dobbantottam, s nem tudtam mi tévő legyek.

- A fene essen belé! – mérgelődtem hangosan, s épp elindultam volna segítséget kérni, amikor valaki megszólított.

- Segíthetek? – kukkantott be a peronról egy tizenöt év körüli fiú, legalábbis én annyinak gondoltam. Irtó jól nézett ki! Jó képű volt, a szemei huncutul csillogtak, a haja a szemébe lógott, ajka pedig félmosolyra húzódott.

- Öh… megköszönném – nyögtem, s azt hiszem, közben el is pirultam. Mint minden velem egykorú lány, én is kamaszos ábrándokat szőttem a lovagról, aki majd fehér paripán eljön értem. Nos, a fiú ugyan nem lovon jött, csupán a két lábán, de ettől eltekintve tökéletes volt.

  Megragadta a ládámat, s feltolta a vonatra, aztán ő is felmászott. Így közelről még jobban tetszett. Nem volt túl magas, a testfelépítése viszont tökéletes. Azt hiszem, elsőre beleszerettem.

- Arra talán még van üres kupé! – intett jobbra. – Ha gondolod, elviszem addig a ládád! – ajánlotta segítőkészen.

- Rendben, köszi – feleltem, mire ő elindult, én pedig szorosan követtem.

- Hogy hívnak? – pillantott rám a válla fölött. – Még nem láttalak, gondolom most vagy elsős.

- Aha. Anne Wood vagyok. És te?

- Sirius Black – közölte hanyagul. – Itt van még üres hely. A haverjaim vannak itt. Jó lesz?

- Persze. Miért ne? – feleltem, s követtem a kupéba. – Sziasztok! – köszöntem a bent ülőknek. Volt ott egy fekete hajú, szemüveges fiú, egy kicsit kövérkés srác és egy másik, aki éppen olvasott.

- Ő Anne Wood, idén elsős – mutatott be Sirius. – Ők a barátaim: James, Remus és Peter – mondta, majd a fekete hajú srác segítségével feltolta a ládámat a helyére. Én közben leültem az ablak mellé, Remusszal szembe.

- Szia! – pillantott fel a könyvéből. Az arca kicsit beesett volt, mintha nem rég hevert volna ki valamilyen betegséget. – Látom Sirius becsábított az oroszlán barlangjába – mondta mosolyogva.

- Ugyan Remus! Miért kell máris megijeszteni szegény lányt? Méghogy az oroszlán barlangja! – szólt közbe nevetve lovagom. – Hát látsz te itt oroszlánt?

- Igazad van. Akkor inkább a Roxfort legnagyobb bajkeverőinek táborába. De az se jobb! – villantotta rám mosolygó tekintetét, s én együtt nevettem velük.

  Az út hihetetlenül gyorsan elrepült. Ők ugratták egymást, én meg csak nevettem. Néha tettem egy-egy gúnyos megjegyzést, mellyel kivívtam a fiúk tiszteletét, persze ez engem nem érdekelt, csak Siriust akartam lenyűgözni. Ő azonban nem adta meg könnyen magát, nagyon sokáig várt.

  A Roxfort csodálatos volt, a kastély valósággal lenyűgözött, s minden egyszerűen gyönyörű volt. Sirius életkorát tekintve nem tévedtem nagyot, tulajdonképpen csak egy évet. Ő és a barátai most kezdték a negyedik évüket az iskolában. Még a beosztási ceremónia előtt, megtudtam, hogy griffendélesek, s csak remélni mertem, hogy én is az leszek. A szerencse mellém szegődött, így én is abba a házba kerültem, s ők örömmel fogadtak, én pedig boldog voltam, nagyon boldog.

  Az első év gyorsan elszaladt. Rengeteg időt töltöttem a fiúkkal, akiknek tetszett a nagyszájúságom. Sose mutattam ki, hogy mit érzek Sirius iránt, pedig valósággal rajongtam érte. Persze, ezt rajtam kívül senki se tudta.

  Lilyt valamikor október környékén ismertem meg. A barátnőimmel sétáltam a parkban, kellemes idő volt, a szél csak egy picit fújt, a Nap viszont melegen sütött, s sugaraiban fürdetett minket. Siriusék is itt voltak, de ezúttal csak távolról figyeltem őket. Mikor észrevettek, nevetve integettek felém.

- Velük jobb, ha nem kezdesz! Beképzeltek, s azt hiszik magukról, hogy nagymenők – szólt egy lány, aki az egyik fa mellett állt a barátnőjével.

- Dehogy is! – kezdtem tiltakozni. – Tök jó fejek!

- Még nem ismered őket, de majd meglátod – figyelmeztetett, majd elsietett a kastély felé. Most már tudom, hogy igaza volt, persze utólag könnyű okosnak lenni. Siriusék tényleg bolondok voltak, de engem hol érdekelt ez! Én mindig remekül szórakoztam velük, így hidegen hagytak Lily szavai. Szerelmes voltam.

  James szerette Lilyt, valósággal odavolt érte, de a lány egészen hetedikes korukig rá se hederített. Persze aztán összejöttek, így volt ez rendjén. Még a vak is láthatta, hogy egymásnak lettek teremtve.

  Sirius azonban sokáig váratott. Három és fél évig nem volt köztünk más, csupán barátság. Folyton ugrattuk egymást, gúnyos megjegyzéseket tettünk, a többiek pedig jókat nevettek rajtunk.

  Negyedikes voltam, amikor minden megváltozott. Karácsonykor nem mehettem haza, mert a szüleim külföldre utaztak valami fontos tárgyalás miatt, úgyhogy a Roxfortban maradtam. A téli szünet első napján korábban keltem fel, mint szoktam, még a Nap se bújt elő, de nem volt kedvem ágyban maradni, ezért inkább magamra kaptam a kedvenc melegítőmet, s lementem a klubhelyiségbe. Kicsit felélesztettem a tüzet, majd az egyik ablakhoz léptem. Csönd volt, csak a tűz lágy pattogása hallatszott. Kint nagy pelyhekben, sűrűn esett a hó. Az ég alja már kivilágosodott, a park hótakaróban csillogott. Egy ideig csak bámultam a kavargó hópelyheket, s eszembe ötlött egy mondta, melyet egyszer egy könyvben olvastam: “Azt mondják, ha esik a hó, az emberek is látják a szelet.” Nem tudom, hogy szó szerint így volt-e, de a gondolat lényege ez volt.

  Dobogás riasztott fel a fiúk hálótermei felől. Nagy meglepetésemre Sirius jött lefelé.

- Anne… jó reggelt! – köszöntött egy kicsit zavartan. Nem hiszem, hogy tudta, hogy én is maradok, hiszen én sem tudtam, hogy ő itt lesz.

- Szia! – feleltem könnyedén, pedig a szívem valamilyen meghatározhatatlan módon a torkomban dobogott. – Nem is tudtam, hogy te is maradsz.

- Idén nem volt kedvem hazamenni – válaszolta könnyednek szánt hangon, de szavaiból mégis elrejthetetlen düh és keserűség csendült. – És te? – kérdezte, de még mindig nem mozdult a lépcső mellől.

- Külföldön vannak a szüleim – mondtam, s csak néztem Sirius csillogó szemeit. Szeret? – kérdeztem magamtól, de választ nem leltem. Ő engem nézett, csak most valahogy másként. Aztán egy határozott mozdulattal megindult felém, egész közel jött, még a szívem dobogását is hallhatta. Nem tudom miért, de gyorsabban kellett levegőt vennem, s mintha remegtem is volna. Egy pillanatig még tétovázott, aztán lehajolt és megcsókolt.

Döbbenten néztem rá, nem értettem miért tette. Ha szeret, akkor miért várt eddig? Vagy csak szórakozik?

- Sirius… - kezdeném, de ajkamra nyomja mutatóujját, s lepisszeg. Újra megcsókol, és én nem tiltakozom. Szánk szenvedélyes és őrült táncot jár, s én szinte elhiszem, hogy ez csak egy álom, hisz valóság úgyse lehet.

  Egy idő után a szobájukban kötünk ki, melyben most egyedül lakik. Némán fekszem mellette. Csak ő és én. Fejem a mellkasán pihen, s hallgatom szíve minden egyes dobbanását. A hajamat simogatja, de nem szól. Én pedig boldog vagyok, mellesleg semmit se értek, de ez abban a pillanatban igazán elhanyagolható. Szeret. Érzem. Ő az enyém, és én az övé. Összetartozunk. Örökre. Nem mondja ki, én se mondom, egyszerűen tudom. Ő is tudja. Így kell ennek lennie.

  Az egész napot együtt töltöttük, ahogy a következőt és az azutánit is. Rengeteget nevettünk, s egyszerűen csak szerettük egymást. Nem mondta ki soha. Ilyen szempontból nem volt a szavak embere. De nekem nem is hiányzott. Szeretett, biztosan tudtam. Abból, ahogy rám nézett, rám mosolygott, megérintett, nem volt szükség szavakra.

  Átköltöztem hozzá, s ezután minden reggel mellette ébredtem. Karácsonykor gyengéd csókokkal ébresztett. Mikor látta, hogy lassan magamhoz térek, abbahagyta, s figyelte, ahogy kissé durcásan felülök. A hajam úgy nézhetett ki, mint egy széttúrt szénaboglya, de mellette ez sem érdekelt. Rá néztem, s akkor láttam, hogy a szája szélén mosoly bujkál. S valóban, miután kisimította hajamat az arcomból, elkezdett nevetni.

- Most mi van? - kérdeztem tőle, s még durcásabb képet vágtam.

- Semmi. Csak hihetetlenül aranyos vagy, mikor ilyen képet vágsz – felelte két levegővétel közt.

- Menj a fenébe! – mondtam nevetve, majd megragadtam egy párnát, s teljes erőmből hozzávágtam Siriushoz, mire ő legurult az ágyról. Kissé szétzilált fejjel tűnt fel újra, s ő is felém dobott egy párnát.

  Pár percig nevetve hadakoztunk, s végül a párnák javával mi is a földön kötöttünk ki. Lefogta a két karomat, rám nevetett és megcsókolt. Aztán rám nézett, s olyan komoly képet vágott, amitől szinte megijedtem. Ezt láthatta rajtam, mert újra elmosolyodott.

- Hozzám jössz feleségül, Anne? – kérdezte. Hirtelen nem kaptam levegőt, s szerintem a szívem is kihagyott párat. A tekintetét fürkésztem. Most csak ugrat, vagy tényleg komolyan gondolta? A szemében csak őszinteség csillogott.

- Hát persze – feleltem, s ezúttal én csókoltam meg.

  Boldogok voltunk.

  Mikor a többiek visszajöttek, csak elnézően mosolyogtak rajtunk, de minket semmi sem érdekelt. Évvégén nagyon rossz volt elbúcsúzni. Nekem még hátra volt három évem, Siriusék azonban már befejezték a sulit. Tudtam, mikor a nyári szünet után visszajövök, nagyon egyedül leszek. Nem tévedtem nagyot.

  Ott voltunk Lilyék esküvőjén, aztán segítettünk nekik berendezni a házat. Mikor Siriusszal hadakoztam, ők csak mosolyogtak rajtunk, s olyanokat mondtak, hogy “Te jó ég! Ti már sose nőttök fel?” vagy “Na, ezek is örökre gyerekek maradnak, ennyi erővel akár örökbe is fogadhatnánk őket!”, meg ehhez hasonlóakat. Lovagom és én ilyenkor csak egymásra néztünk és nevettünk. Sose voltam annyira boldog, mint azokban a pillanatokban.

  Ennek azonban vége. Jöttek a sötét idők, a félelem, a halál. Bagollyal jött hír. Remus írta a levelet, máskor oly szabályos és megformált betűi helyett egy elkapkodott, gyorsan papírra vetett írást tartottam a kezemben. Féltem elolvasni, szinte éreztem, mi áll benne, de még így se készülhettem fel mindenre. Remus leírta, hogy Lilyék meghaltak, leírta, mi történt, hogy a kis Harry túlélte, s hogy Voldemort eltűnt. Mindenki boldog volt és örült. Az én szívem azonban majd megszakadt. Nem tudtam a Fidelius bűbájról, Remus írta le, hogy Jamesék így akartak elrejtőzni, ahogy azt is tőle tudtam meg, hogy ki volt a titokgazda. Sirius. Nem tudtam elhinni, hisz ő soha nem árulta volna el a legjobb barátját. Az lehetetlen… s mégis minden ellene szól. Vártam, de nem jött el. Másnap kaptam a hírt, hogy megtalálták. Megölte Petert és tizenhárom muglit. Lehetetlen… - egyre csak ismételgettem magamban. Nem, nem lehet…

  Akkor láttam utoljára, mikor az Azkabanba vitték. Rám nézett, s olyan fájdalom égett a szemében, melyet még soha nem láttam benne. Eltűnt belőle minden jókedv és kacérság, megváltozott. Némán üzent a tekintetével, némán mondta, hogy nem ő volt, ő nem… Némán adta a tudtomra, egyetlen pillantással, hogy legyek boldog, vigyázzak magamra. Egy néma pillanat volt. Tudta, hogy hiszek neki.

  Elmentem Lilyék temetésére, pedig, mint Black barátnőjére, furcsán és elítélően néztek rám az emberek, Dumbledore azonban kezeskedett értem.

  Remus mellett álltam. Az ég borult volt, szürke felhők fedték el a Napot és áztatták könnyekkel a földet. Sárban úszott minden és én csak álltam. Körülöttem emberek, de szinte egyiket se ismertem. Az eső mintha elválasztott volna tőlük, mintha én egy külön kis szigeten álltam volna, ahova nem juthat el senki. Ők se ismertek engem, idegen voltam.

Nem fogtam fel semmit a szertartásból, csupán az idegen tekinteteket éreztem, melyek gyűlöletet sugároztak felém. “Mit keres ez itt?” “Hogy mert egyáltalán ide jönni?” - suttogták. Nem érdekelt.

  Mikor vége volt a temetésnek, Dumbledore hozzám lépett, mélyen a szemembe nézett, s így szólt:

- Tudom, hogy ön nagyon szerette őket.

  Nem mondott mást, de nekem ez is elég volt. Az emberek döbbenten hallgatták, mit mond, nem hitték el, hogy ő még bízik bennem. Néztem a kék tekintetet, s könyörögve kértem, hogy mondja, ez csak egy rossz álom, mindjárt felébredek, mondja, hogy ezt nem Sirius tette, mondja… De nem tette.

  Lehunyta a szemét, még egyszer rám nézett, s könnyek csillantak meg fáradt szemeiben. Ekkor én már sírtam, nem tarthattam vissza a feltörő fájdalmat. Sirattam Jamest, Lilyt… s az én lovagomat. Dumbledore hozzám lépett, megszorította a vállam, majd megölelt, s elment.

  Remus rángatott el és vitt haza. Tudtam, hogy nem Sirius volt, biztos voltam benne. Hatalmas űr volt a szívem helyén, s mindent csak tompán érzékeltem. Lehetetlen – ismételtem újra és újra, s próbáltam elfeledni a fájdalmat, a hiányt, az ürességet. De nem történt semmi. Az élet ment tovább, de én már nem tarthattam vele. Kirekesztettként éltem, elfeledetten.

Egyesek szerint megőrültem, de én nem akartam, hogy bevigyenek az ispotályba. Köszönöm szépen, jól vagyok, csak hagyjanak békén. Meg akartam szökni, de tudtam, nem menekülhetek. Elbújhatok az emberek elől, de az élet elől soha. Csak egy út van.

  S most itt vagyok. A víz tajtékzik alattam, a Nap nevetve süt, az emberek boldogok és szeretik egymást. Én pedig némán állok. Nincs mit mondanom és nincs is kinek. Repülni akarok, messze repülni, elfeledni mindent, az életet, a világot, a boldog perceket. Aludni akarok, hisz már úgy is mindegy. Semmi sem ér semmit, semminek semmi értelme, hát miért ne tenném meg? Minek maradjak?

  Nagy levegőt veszek, s átmászok a korláton. Még utoljára rámosolygok a világra, egy keserű és fájdalmas mosollyal. Nézem az erdőt, a fákat, az eget, a felhőket. Te tetted ezt! De miért? Miért? Nincs válasz.

  A szoknyám a lábamhoz tapad, a szél a hajamba kap.

- Anne! – hallom a kiáltást. Felnézek, és nem törődök a folyóba hullajtott könnyeimmel. Nem messze tőlem Remus áll, de nem érhet el. Ő is tudja.

- Ne tedd ezt! – könyörög. – Ne…

  Nem Remus, most nem. Sajnálom! – üzenem neki némán, mert érzem, beszélni már képtelen lennék. Még utoljára ránézek, érzem szemében a fájdalmat. Mindenkit elveszített, s többet már nem biztos, hogy elvisel. De akkor sem, ezúttal nem.

  Felnézek a kék égre. Hát legyen! – kiáltom hangtalanul, s elengedem magam egyenesen a mélybe. Még érzem, ahogy becsapódok, érzem, amint apró kések ezrei mélyednek tüdőmbe, még hallom és látom a fölöttem összecsapó hullámokat, még érzek valami fájdalmat.

  Aztán dobogást hallok, egy fehér paripa közeledik felém. Sirius Black. Az én lovagom…