A legrosszabb ajándék

Meleg májusi nap volt. Az egész iskolában érezhető volt a rejtett feszültség. Nyílt titok volt az iskolában, hogy ma hatalmas meglepetés készül. Perselus Piton negyvenedik születésnapját készültek megünnepelni. Erről a „kis meglepetésről” csak maga az érintett nem tudott. Az ünnepség egy átlagos diáklány, Klara Lor agyából pattant ki. Az iskola örökké hálás lehetett neki. Neki sikerült az, ami eddig előtte soha senkinek. Megváltoztatta a mogorva bájitaltan tanárt. Hogy hogyan, azt azonban egyik „idegen” sem tudhatta. 

Lassan elérkezett az ebéd ideje. Szokás szerint mindenki összegyűlt a nagyteremben. A tanárok és diákok elfoglalták helyeiket. És akkor Dumbledore felállt, hogy belekezdhessen beszédébe.

Kedves kollegák, és diákok! Nagy öröm számomra bejelenteni, hogy a mai, egy igen jeles nap. Ma tölti be egyik igen kedves barátunk a negyvenedik születésnapját. Szeretnék mindenki nevében nagyon boldog születésnapot kívánni Piton professzornak. – a termen tapsorkán vonult végig, a plafonról hirtelen leereszkedtek a mardekár zászlói, és egy BOLDOG SZÜLETÉSNAPOT –feliratú szalag, amit kígyók tartottak.

Piton meghatottan nézett végig a diákseregen. Lassan elhalt a tapsvihar, és várakozással teli csend ült az összegyűlt tömeg lelkére. Dumbledore megtartotta szokásos hatásszünetét, majd fojtatta mondókáját.

Most pedig kérném a kiválasztott diákokat, hogy adják oda az ajándékokat. – Klara élvezettel figyelte a döbbent-meghatott férfit. A teremben hirtelen mozgolódás támadt, s minden ház minden évfolyamából egy diák elindult a bájitalok mestere felé, ki nagyobb, ki kisebb becsomagolt meglepetéssel. Klara a griffendéles asztaltól indult el, a hatodik évfolyam küldötte ként.

-Szeretnék én lenni az utolsó! –suttogta az igazgató fülébe.

-Rendben. – nagy meglepetésre készült, és tisztában volt azzal, hogy az ő ajándékának fog Piton a legjobban örülni. Már előre eltervezte az eseményeket, és lelki szemei előtt megjelent a végkifejlet, ahogy átadja ajándékát.

-Boldog születésnapot Perselus. Fogadd tőlem szeretettel ezt a két színházjegyet az Operaház Fantomja előadására. – Nagyon jól tudta, hogy tanára, és legjobb barátja imádja a mugli színdarabokat, és ezt az előadást már nagyon-nagyon régóta meg akarta nézni. És Neki most sikerült megszerezni a jegyeket.

-Nagyon köszönöm. – hangzott Piton hangja. Épp McGalagony - tól vette át az ajándékát. Előtte már egyre nagyobb halomban voltak különböző alakú - és színű csomagolópapírokba burkolt meglepetések. A sor tovább haladt, és Klara folytatta a fantáziálgatást.  Már látta maga előtt, ahogy elmondja a német szöveget, mivel mindketten jól beszélték ezt a nyelvet, s aztán átnyújtja a két jegyet. És aztán Piton könnyes szemmel öleli meg, és megforgatja a levegőben, és nagyon hálálkodik.

Közben a sor tovább haladt. Piton előtt már szinte alig volt hely, néhány ajándék a székére is került. Tanárok és diákok rendezetlen felállásban léptek az ünnepelt elé, kezet fogtak, majd mindenki ment a helyére. Klara egyre izgatottabban várta, hogy végre sorra kerüljön. Már csak tíz ember lehetett előtte. Egy mardekáros után Dumbledore került sorra.

-Fogadja szeretettel Perselus.

-Nagyon köszönöm. Te jó ég! –kiáltott önmagáról is megfeledkezve. Hogy sikerült megszereznie? Nagyon köszönöm. Igazán nagyon hálás vagyok. – mindenhonnan kérdéseket lehetett hallani, mindenki tudni akarta minek örül ennyire a bájitaltan tanár. Hamarosan erre is fény derült.

-Ha tudná, mióta meg a karom nézni az Operaház Fantomját. Ó, hálásan köszönöm. – hálálkodott még tovább a férfi. Ebben a pillanatban Klara arcából kifutott a vér, lábai remegni kezdték, lelkét vasbéklyóként kezdte fojtogatni valami ismeretlen, hatalmas erő. Szédülni kezdett, az ajka megremegett, de vett egy mély levegőt, és hosszan kifújta. Tudta, hogy most senki sem figyel rá. Kihasználta a lehetőséget, és mintha mi sem lenne természetesebb, kisétált a nagyteremből. A folyosó végén már nem bírta a lelkét kínzó fájdalmat, és zokogva futni kezdett, egyre csak azt hajtogatva, hogy lehet, hogy másnak is eszébe jutott ez az ajándék? Hogy lehet, hogy nem az ő ajándékának fog majd ő a legjobban örülni.

Idő közben a nagyteremben már elfogyott a sor. Csak egyetlen évfolyam nem adta át ajándékát. Mindenki várta, hogy Klara mivel rukkol majd elő, de egyelőre senki nem látta. Piton elszontyolodott, hogy pont legjobb barátja nincs jelen élete egyik legboldogabb ünnepségén. Lehajtott fejjel, lelkében egyre erősödő haraggal állt az asztalnál.

-Mindenki induljon Miss. Lor keresésére! – adta ki a parancsot Dumbledore. Senki sem értette hova, s legfőképp miért tűnt így el a lány. Mindenki, még a mardekárosok is bevetették magukat a kutatásba. Mindent átnéztek, de két óra múlva mind letörten tértek vissza a nagyterembe.

-Sehol sem találtuk meg. – szólt szomorúan McGalagony. Párpercig lehetett érezni a feszült légkört. Akkor Piton csillogó szemmel intette magához Harry Pottert. Bár még mindig utálta a fiút, most ő volt az egyetlen esélye.

-Hozd a térképet. Azonnal! – és Harry nem is ellenkezett. Potter rekordidő alatt, mindössze tíz perc leforgása alatt visszatért, kezében egy megsárgult pergamenlappal.

-Esküszöm, hogy rosszban sántikálok! – és a vonalak megjelentek a térképen. A tanárok mind a térkép fölé magasodtak. Egy pillanatra a levegő is megfagyott, mikor meglátták, hogy Klara a délkeleti toronyban van. Az épp újjáépítésre várt. Mindenkinek megtiltották, hogy oda menjen. Életveszélyes volt a rothadó padló és lépcsők miatt, a gerendák is veszélyesen ingadoztak, ráadásul hiányzott a torony fala. Elég volt egy rossz mozdulat, és az illető hatvan métert zuhan… Mindenki megborzongott, ahogy ezt végiggondolta. Az ünnepelt azonban nem gondolkodott. Rohanni kezdett a toronyba. Szúrt az oldala, a lába sajgott, de mindez most nem érdekelte.

Klara egy talpalatnyi pilléren állt, egy falrésznek támaszkodva. Nem érdekelte, hogy életveszélyes az, amit csinál. Egyedül a fájdalma érdekelte. Némán zokogva nézte a remegő kezében tartott színházjegyeket, és semmi másra nem gondolt. Nem figyelt fel rá, hogy a porladó fadarabok között mozog valaki.

Piton ért elsőnek a toronyba. Nem törődve az útjában álló akadállyal, és a rettentő mélységgel, dacolva a huzattal, határozottan ment előre. Néha szüksége volt akrobatikai mutatványokra is, hogy épségben feljusson a toronyba. Az ajtó előtte zárva volt. Óvatosan neki dőlt, és az lassan, nyikorogva engedelmeskedett a férfi akaratának. Míg ő az ajtóval birkózott, utolérte őt Dumbledore is. Percek múlva mind a ketten ott álltak lobogó talárban a torony romos tetején. Perselus majdnem elájult ahogy tekintete a lányra siklott.

-Klara! AZONNAL GYERE LE ONNAN! –ordított a férfi magából kikelve. A lány kisírt szemekkel fordult a felnőttek felé. Csak most tudatosult benne, hol is van valójában. Megrémült.  Le akart lépni a párkányról, hogy biztonságos talajt érezzen a lába alatt, hogy megölelhesse barátját. Piton már nyújtotta a karját, hogy lesegítse az őrült lányt. De szíve mindvégig idegesen kalapált. Tett egy lépést az ügyetlenkedő, egyensúlyát kereső lány felé. Klara megijedt a hirtelen mozdulattól, nem vette észre, hogy a férfi lassan közeledik felé. Ijedtében elengedte a faldarabot, talpa alól kicsúszott a párkány, és ő egyensúlyát vesztve zuhanni kezdett lefelé.

-ÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁ….. – hangzott a süvítő szélen keresztül a lány rémült segélykiáltása. Piton és Dumbledore egyszerre ugrottak a párkányhoz. Piton kinyúlt, de keze csak a levegőt markolta. Arcára ráfagyott a rémület, ahogy látta egyetlen igaz barátját tehetetlenül zuhanni. Dumbledore még küldött a lány után egy lassító bűbájt.

Néhány diák a parkban volt, és felfigyelt a kiabálásra. Mind megdermedtek a látványtól, volt aki el is ájult.

Pár perc múlva egy tompa puffanás, és temetői csend mindenhol. Piton a falra borult, és lecsúszott a tövébe. Egész testében remegett. Egyre csak a lány nevét ismételgette. Nem érzett sem fájdalmat, sem rémületet. Csak bénultság volt benne.

-Jöjjön Perselus! Menjünk le! – Piton nagy nehezen megmozdult, de mindene remegett. Ám az első lépés után úgy érezte, szárnyai nőttek. Semmit sem nézve kezdett rohanni a park felé. Hamar le is érkezett. Rohant, senkivel sem törődve. Kegyetlenül lökte félre az útjába kerülő diákokat. Idő közben hatalmas tömeg sereglett össze.

-KLARA! –ordította a lány testére borulva a férfi. Könnyek nem folytak az arcán, fájdalma felemésztette már azokat. Átkarolta a törékeny testet, és a nevét ismételgetve ringatni kezdte. Ám az már semmit sem ért. A diákok tisztelettudóan hátráltak, hogy Dumbledore, aki levegőt alig kapott a sietségtől, letérdelhessen melléjük.

-Perselus.

-KLARA! ÉDES KLARÁM! –ordította mit sem törődve mással. Megszűnt körülötte a világ. Úgy érezte, más nem tartja életben, csak hogy a halott lányt az ölében tarthatja, és görcsösen kapaszkodhat belé.

-Perselus! Eressze el. Meghalt. Sajnálom, de mást már nem tehetünk.

-KLARA! KLARA LÉLEGEZZ! DRÁGA ÉDES KLARÁM MONDJ NEKEM VALAMIT! ÉDES KICSI KALÁCSKÁM ÉBREDJ FEL!

-Már nem ébred fel. Sajnálom. –Dumbledore is a könnyeivel küszködött, ahogy mindenki más is. Nem tudták felfogni, hogy egy életerős, életkedvtől duzzadó lány hirtelen így semmivé váljon.  Perselus egy percre levette tekintetét a lány porcelánná vált arcáról. Az ő fehér arcára kiült a mérhetetlen, őrjítő fájdalom. Tekintete észrevette a lány mellett heverő két színházjegyet. Gyengéden vette fel azokat, és nézte meg, mire szólnak. Felordított, amint látta a címzést. Szemében őrült tűz lobogott, vicsorgott, és állati hangokat hallatva tépte apró darabokra a jegyet. Összeállt előtte a kép. Rájött, hogy azért menekült el a lány, és lett bánatos, mert Dumbledore gyorsabb volt, és ugyanazzal az ajándékkal lepte meg őt, amivel ő is készült…

Másnap sor került Klara temetésére. Az iskola déli oldalába temették. Márvány sírkövet kapott, rajta arany felirattal. Sírköve, és a tövében lévő kép, amin még mosolygott, a tóra nézett. Imádta ezt a helyet. A lemenő napsugarak megcirógatták a jeges követ, a rajta elhelyezett hatalmas koszorút, és összefolyt a táncoló mécsesek fényével. Mindenki részt vett a temetésén.

Este, mikor már a telehold fennjárt az égen, akkor jött ki egy férfi, hogy eltemesse a lányt. Megállt a sír előtt, és lehunyt szemhéján át is látta nevető arcát, minden együttöltött pillanatukat. A hold ezüst koszorúba vonta őt, hosszú árnyát a falra vetette, akár ha egy kísértet lebegett volna ott. Árnya pont a sír tetejéig tartott. Az ezüstsugarak megcirógatták a mosolygó fényképet, a mécsesek lángja kecses táncot lejtett az elhunyt tiszteletére. Emlékét megőrizte mindenki, és aki csak ismerte, boldogan gondolt vissza rá. Egyedül a bájitaltan nem tudott róla mosolyogva beszélni. Mert mosolyogni sem tudott soha többé.  

Vége