'Szeretlek...még találkozunk....APA...'

      Lorena... Csak egy név a sok közül. Egy név, mely egykor oly sokat jelentett...az életemet. Kira... egy újabb név, melynek viselőjéért az életemet adtam volna. De nem tehettem, nem volt rá lehetőségem. Ha visszaforgathatnám az idő kerekét...Ha megtehetném, visszarepülnék egészen a Roxfort utolsó évének végéig. Akkor kellett döntenem, s én rossz döntést hoztam. Dumbledore oldalára, a jó oldalra kellett volna állnom. De nem tettem...A James iránt érzett gyűlöletem letérített a helyes útról. A Sötét Nagyúr szolgálatába álltam, s vártam. Vártam arra a percre amikor szemtől-szemben állhatok Jamesszel, s végre megölhetem. Nem tudtam, ha újra találkoznék Dumbledore-ral mit mondana. Hisz az iskolaévek alatt mindig oltalmazott, és én hogy hálálom meg? Hátba támadom. De nem érdekelt...csak a bosszú érdekelt.

Halálfalóként sok mindent átéltem. Raboltunk, fosztogattunk, gyilkoltuk az embereket halomszámra. Nem számított hogy mugli vagy mágus, férfi vagy védtelen nő, felnőtt vagy ártatlan gyerek. Mind, mind a Sötét Nagyúr áldozata lett.

Egyszer tőrbe csaltunk és foglyul ejtettünk egy csapat aurort, hogy aztán magkínozzuk és megöljük őket. Egyik éjszaka őrködés közben megakadt a szemem egy remegő pokrócon. Közelebb mentem, s egy fiatal nőt találtam alatta. Látszott rajta, hogy csontjáig hatol a hideg. Nem tudom mi volt velem, ahelyett hogy otthagytam volna ráterítettem a köpenyemet. Ekkor rám emelte tekintetét. Azok a kék szemek....soha nem felejtem el őket. Ahogy a szemébe néztem nem láttam benne félelmet. Olyan átható tagintettel nézett rám...Óráknak tűnő másodperceken keresztül néztünk egymás szemébe.

-Miért? - kérdeztem.

-Mit miért? - válaszolt azon a fátyolos hangján, melyet a mai napig gyakran hallok...

-Miért akar meghalni? Olyan fiatal még! Maga előtt az egész élet! Tudja hogy úgyis reménytelen ez a küzdelem. A Sötét Nagyurat senki sem tudja legyőzni, s az ellenségei úgyis elvesznek miután megnyertük a háborút..

-Még nem nyerték meg a háborút! És nem is fogják!

-Az apám soha nem fogja feladni a harcot! Soha! És én sem! Meg fogok szökni innen és egyszer a harcmezőn fogunk találkozni, szemtől-szemben!

Harciassága láttán elmosolyodtam. Bolond...Nem tudja hogy úgysem győzhetnek. A szemébe néztem, s a tűz mely benne égett még szebbé varázsolta. volt a legszebb nő akit valaha láttam. Hajnalodni kezdett ezért ott hagytam, hadd pihenjen.

Ahogy így visszagondolok...Milyen igaza volt...Tényleg találkozni fogunk a harcmezőn, de nem úgy ahogy gondolta...

Egész nap ő járt a fejemben. A kék szemei, a harciassága...Éjszaka megint meglátogattam. Vittem neki egy kis ételt és vizet. Több napja nem evett ezért hamar megette azt a pár falatot.

-Köszönöm. – mondta - De miért törődik ennyit velem?

-Tán már az is baj ha segíteni akar az ember?

-Nem, az nem baj. Csakhogy maga...maga...

-Halálfaló! - fejeztem be helyette a mondatot - Nagy kár, hogy nem a mi oldalukon áll. Nagyon jó halálfaló lenne magából!

-Ne is álmodjon róla! Maga.. maga... - azzal elfordult tőlem, s úgy tett mintha aludna.

Visszamentem a sátramba, de még sokáig nem jött álom a szememre. Reggel megkérdeztem egyik társamat tudja-e meddig maradunk, s hogy mikor végzik ki a foglyokat.

Azt mondta még legalább egy hétig, de valószínűleg tovább. Még nem kaptunk utasítást a Nagyúrtól. Ettől fogva minden nap elmentem hozzá. Egyre többet beszélgettünk, volt hogy meg is nevettettem. Varázslatos volt a mosolya...A búcsú napról-napra fájdalmasabbá vált, de mindig megígértem neki hogy másnap is eljövök, s ettől kicsit jobb kedve lett. Egyik éjszaka amikor már mentem volna, megfogta a kezem és megölelt. Én nem bírtam tovább és megcsókoltam... Ő nem ellenkezett, tovább ölelt engem. Azt a pillanatot soha nem felejtem el...Perceken keresztül álltunk így. Már ébredeztek a többiek, ezért mennem kellett. Mikor hátrafordultam láttam, hogy rám mosolyog.... Nagyon boldog voltam akkor...

Reggeli közben azonban ez a boldogság szertefoszlott. Megtudtam, hogy másnap délben végzik ki a foglyokat. Tennem kellett valami. Meg kellett mentenem!

Éjszaka korábban mentem, hogy több időm legyen. Amint elmondtam neki a rossz hírt, behunyta a szemét. Láttam rajta, hogy nagyon fél a haláltól. Odamentem hozzá és megöleltem.

-Ne félj! Nem fogsz meghalni, megszöktetlek!

-Tessék? - kérdezte és eltolt magától.

-Jól hallottad. Megszöktetlek!

-De...de...az lehetetlen! Bajba kerülsz miattam! Nem ér annyit az egész!

-Dehogynem! Te mindent megérsz nekem! De sietnünk kell! - mondtam, miközben kinyitottam a zsákot, amit hoztam.

-Vedd fel ezeket - mutattam a fekete ruhákra amiket hoztam. -Az egyetlen kijárat a nagykapu. Egy őr áll "csak" ott, a barátom. Amíg én elvonom a figyelmét, Te kiosonsz mögötte amilyen halkan és óvatosan csak tudsz!

Láttam rajta hogy nagyon fél.

-Bízom Benned! Tudom, hogy sikerülni fog!

-Így van! És most öltözz!

Tíz perc múlva már a kapunál jártam. A barátom éberen őrködött. Minden neszre odafigyelt ezért jó előre kellett köszönnöm, nehogy rám küldjön egy átkot.

Elkezdtünk beszélgetni. Úgy próbáltam állni, hogy neki háttal kelljen állnia a kapu másik felének. Annyira belejött a beszélgetésbe, hogy nem is igazán figyelt mi történik körülötte, s így Ő minden gond nélkül el tudott osonni a háta mögött, a szabadság felé...Még hátrafordult, s küldött nekem egy csókot, ám aztán elnyelte a sötétség...

Sikerült! Szabad volt! Nem fogják kivégezni! Ugyanolyan boldog voltam, mint előző éjjel...

Másnap reggel, sőt még délben sem tűnt fel senkinek, hogy egy fogoly megszökött. Borzalmas volt a kivégzés...Ahogy néztem hogy halnak meg sorban ezek az emberek, akik talán csak a családjukat akarták védeni...Kezdtem rájönni, hogy nem itt van a helyem...Nem a jó oldalon állok...

A mészárlás után indultunk haza. Estefele értük el az erdőt, amin átkelve haza jutok. Elváltam társaimtól, s egyedül folytattam tovább utamat. Egyre sötétebb lett az erdő.

Csend volt...Túl nagy csend....Hirtelen rám ugrott valami hátulról és a földre döntött. Éppen nyúltam volna a pálcámért, amikor...

-Ne! Én vagyok az!

Azonnal felismertem a hangját. Ő volt az...Először nem mondtam neki semmit csak megcsókoltam.

-Honnan  tudtad hogy erre jövök? - kérdeztem kis idő múlva.

-Követtelek. Szerettem volna Veled beszélni. Szeretném megköszönni amit értem tettél, megmentetted az életemet! Hogyan tudnám ezt meghálálni?

-Nem kell meghálálnod. Én tartozom köszönettel Neked! Rádöbbentettél ki is vagyok valójában! Az én helyem nem itt van! Az én helyem a jó oldalon van! A Te oldaladon!

Tovább beszélgettünk, míg elértük a házamat.

-Most már tudom hol laksz. Meg foglak keresni hamarosan! Isten Veled! –mondta s el is indult, ám útközben megállt és visszafordult -Várjunk csak! Még azt sem tudom hogy hívnak!?!

-Perselus Piton - mondtam kezemet nyújtva - Örülök hogy megismerhetem kisasszony!

Rám mosolygott, s megrázta a kezem:

  -Lorena Dumbledore, örülök hogy megismerhetem Uram!

Lorena...csodálatos név! Olyannyira, hogy a vezetéknévre nem is figyeltem. Csak később jutott eszembe, amikor végiggondoltam a történteket. Dumbledore....nem...az nem lehet....Biztos nem is olyan ritka a Dumbledore név...Biztos minden második embert így hívnak....Igen...Egész biztosan!

Szinte minden nap találkoztunk de egyszer sem hozta szóba a családját. Azt mondta, csak annyit mondott nekik hogy én mentettem meg az életét. Egyre jobban szerettük egymást, már nem tudtunk volna élni a másik nélkül. Ezzel szemben egyre nehezebben viseltem a halálfalók tivornyáit, de muszáj volt rabolnom, gyilkolnom, nehogy gyanút fogjon a Nagyúr. Nem akartam veszélybe sodorni Lorenát.

Egy nap aztán elkövetkezett a pillanat, amitől mindig is féltem...sőt: rettegtem. Lorena be akart mutatni a családjának. Most kiderül, hogy Albus Dumbledore-e Lorena édesapja....S ha tényleg ő az....akkor talán örökre elveszítem Őt....

A nappaliban vártunk az rá. Azok a percek hosszú óráknak tűntek. Az ajtó egyszercsak feltárult, s belépett rajta....Albus Dumbledore. Félhold szemüvege mögül pillantását rögtön rám szegezte.

-Lorena,kérlek hagyj magunkra Perselusszal. Azt hiszem van miről beszélnünk!

Lorenán látszott, hogy nem érti honnan ismer engem az apja, de egy szó nélkül kiment. Hát itt a pillanat....szemtől-szemben álltunk....

-Köszönöm hogy megmentetted a lányomat! -mondta.

-Nem kell megköszönnie. Szeretem a lányát, mindent megtennék érte!

Több órán át beszélgettünk. Elmondtam neki mindent...Hogy mit miért tettem és kértem hogy bocsásson meg, amiért azon a napon rossz döntést hoztam. Ő csak elmosolyodott és ennyit mondott:

         -Örülök, hogy a lányom melletted találta meg a boldogságot!

Nem kellett győzködnöm. Megbízott bennem... ahogy mindig. Attól a naptól kezdve kémkedtem a jó oldalnak...

Néhány hónap múlva már a házunkat rendeztük be Lorenával. Egyik nap komoly arccal fordult hozzám. Azt mondta fontos dolgokról kell beszélnünk...

-Mi a baj? - kérdeztem.

-Azt hiszem egy új szobát kellene építenünk a házhoz - mondta, s közben kezét hasára tette - Ekkora hely nem lesz elég mindhármunknak!

Nem akartam hinni a fülemnek! Én? Apa leszek? Ő csak mosolygott rám és megölelt. Olyan boldog voltam mint még soha...

Kilenc hónap múlva megszületett a kislányunk, Kira. Úgy éltünk, mint egy igazi, boldog család....de nem úgy mint egy normális család...Lorena nagyon aggódott értem.

Ha a Sötét Nagyúr megtudja hogy elárulom....Ki tudja mit tesz azért hogy megbosszulja? Én csak Őket féltettem.....a CSALÁDOMAT!

Egyre kevesebbszer mentem a halálfalók gyűléseire, tivornyázásaira, s egyre több időt töltöttem a családommal. Ott voltam, amikor Kira először járt, amikor kimondta az első szavát...Szerető feleségem volt és egy csodás kislányom, akit egy napon majd megtaníthatok mindenre! És egyszer majd azt mondhatom: 'Az én lányom! Hát nem csodálatos? 'A lányom...Ha valaki évekkel ezelőtt azt mondja nekem hogy egyszer lányom lesz biztos kinevetem....

Bár azt mindegyik halálfaló, sőt még a Sötét Nagyúr is tudta hogy van családom, azt egyikük sem tudta, hogy a feleségem a legfőbb "ellenségünk" lánya....

Voldemortnak feltűnt, hogy nem vagyok olyan, mint  régen. Egyik nap amikor hazafelé mentem éreztem hogy valaki követ. Tudtam, hogy nem lenne tanácsos hazamennem, ezért letértem a jó útról és az ellenkező irányba mentem. Elég hosszú ideig kószáltam össze-vissza ahhoz, hogy "üldözőm" feladja, s ne kövessen tovább.

Hazaérve nem mondtam el Lorenának a történteket, nem akartam hogy jobban aggódjon. Ha elmondom talán másként alakultak volna a dolgok....talán....

Egyre többször kerültem a lebukás szélére. Mindig csak egy hajszál választott el tőle. Egyik nap nem voltam eléggé óvatos. Már majdnem az ajtónk előtt álltam, amikor rájöttem hogy valaki követ. Megálltam. Nem tudtam mit csináljak...Hirtelen  megfordultam, s elindultam az ellenkező irányba. De már későn.....Egy újabb hiba...már TUDTA hol lakom... .Hazasiettem Lorenához, s megmondtam neki, hogy ne engedjen be senkit, még az ismerősöket se! Egy jelszóban állapodtunk meg, s ha visszajövök tudni fogja hogy tényleg én vagyok az. Én Dumbledorehoz siettem, s elmondtam neki hogy biztonságba kell helyeznünk őket. Ha ideges voltam mindig a jegygyűrűmet forgattam. Most azonban nem volt az ujjamon....Várjunk csak.....Kezet ráztam a gyűlés végén a Nagyúrral....Biztosan akkor hagy....Most kaptam csak észbe! Ha valaki ezt mutatja meg  Lorenának az én nevemben..... Rohantunk vissza a házba Dumbledorral, de már későn... Az ajtót nyitva találtuk. Felkészültünk a legrosszabbra.... de senkit nem találtunk a házban. Ellenben a gyűrűmet megtaláltam. Ahogy megérintettem éreztem hogy a lábam alól kicsúszik a talaj, s egy pillanat múlva már egy sötét réten találtam magam...egy zsupszkulcs volt...Amint földre érkeztem rögtön eltalált egy átok,s én mozdulatlan lettem. Amennyire tudtam jobbra majd balra néztem, s észrevettem hogy fekete ruhás alakok vesznek körbe...a halálfalók....Amint megálltak az egyikük mögül kilépett maga Voldemort Nagyúr.

-Üdvözöllek Perselus! - mondta nevetve - Azt hitted nem tudom hogy elárulsz? Azt hitted nem derül ki? Tévedtél....Most pedig mondd el mit árultál el Dumbledorenak a terveimből!

Nem válaszoltam, csak álltam és meredtem a semmibe...

-Hát rendben...ha nem akarsz beszélgetni, így is jó...de hátha tudok valamit-vagy valakit-amitől válaszolni fogsz!

Amint ezt mondta a halálfalók közül előrángatta Lorenát és a lányomat.

-Ne! Őket na bántsd! Ölj meg engem de őket hagyd életben! Semmi közük ehhez!

-Á-há! Perselus Piton....a híres halálfaló képes lenne feláldozni az életét EZEKÉRT?

Lorenára néztem. Láttam a szemeiben a félelmet. Kirát ott tartotta a karjaiban. Csodálkozva nézett körbe: Ki ez a sok ember? És miért nincs a közelében az apukája?

-Lássuk mennyire bírják a fájdalmat! - mondta, rájuk szegezte a pálcáját és ezt mondta: CRUCIO!

Lorena megvédte Kirát ezért csak őt találta el az átok. Látszott rajta hogy rettenetesen szenved, de mégsem kiáltott .Rám nézett...könnycseppek gördültek végig az arcán.

Nagy megkönnyebbülésemre Voldemort leengedte végre a pálcáját, s Lorena megtörten rogyott a földre. Ő csak nevetett....

             -Miért nem öl meg? Miért?

             -Ugye ezt Te sem gondolod komolyan?!? Túl kegyes lennék hozzád! Azok után amit tettél méltó büntetést kell kapnod!

Lorenáék felé fordult. Tudtam mi fog következni... Lorena is tudta.. Rám nézett, s azt tátogta: SZERETLEK! Szememből hatalmas könnycsepp gördült le... SZERETLEK mondtam én is. Hát ennyi jutott nekünk...alig másfél év....Rövid idő, alig másfél év, de ez volt életem legszebb és legboldogabb másfél éve. Visszaemlékeztem hogyan ismerkedtünk meg, az első csókra, Kira születésére.....gondolataimból a Sötét Nagyúr zökkentett ki.

-Avada....-kezdte mondani, de hirtelen megállt. Nem tudtam mire vélni. Miért nem végez már velük?

-Várjunk csak? Miért öljem meg őket én? – rám szegezte pálcáját és ezt mondta: IMPERIO!

Nem tudtam mit tenni az átok ellen. Most már értettem mit akar.....Azt akarta, hogy én öljem meg őket...Nem!!!!!!! Küzdeni fogok a hatalma ellen!!! Nem ölöm meg a családomat!

Egy óráig sem ért el semmit.. Nem tudta rám kényszeríteni az akaratát. De sajnos már nem bírtam tovább...rettenetesen elfáradtam. Felemeltem a pálcámat, s rájuk szegeztem. Kira rám mutatott s mondott egy szót az anyjának, amit soha nem fogok elfelejteni: 'APA!'. Lorena rám mosolygott ugyanúgy, mint legelőször.... ugyanolyan boldogan...'Még találkozunk...' -suttogta. S én kimondtam a két legborzasztóbb szót....zöld fény villant és Ők mosollyal az arcukon a földre rogytak, s nem mozdultak többé....

-Nem öllek meg Perselus...még nem...egyenlőre, ennyi elég volt....-mondta ördögi kacajt hallatva s a halálfalókkal együtt dehoppanált....

Megszűnt az engem érő átok hatása. Odarohantam Lorenáékhoz...Karjaimba vettem őket és zokogtam...MEGÖLTEM őket...megöltem a családomat......

Órákig ültem ott a semmibe bámulva. Ekkor valaki megérintette a vállamat. Hirtelen hátrafordultam, s rászegeztem a pálcámat, amikor....

-Én vagyok az!

Dumbledore....tudhattam volna. Megölelte lányát és unokáját...még egyszer, utoljára.....én közben megpróbáltam elmondani a történteket de csak érthetetlen összevisszaság lett belőle...ám Dumbledore értette mit akarok mondani...tudta mi történt....Soha nem láttam sírni, most azonban jobb arcán kövér könnycsepp gördült végig.......

A temetésen csak mi ketten vettünk részt. Sírjukon nem állt semmi.....nem találtunk megfelelő szót vagy mondatot, mely megfelelő emléket állítana számukra. Most már csak a szívünkben élnek tovább...ÖRÖKKÉ.....

Minden nap magam előtt látom Lorenát, ahogy mosolyog.....hallom utolsó szavait.....hallom Kira utolsó szavát....

Ezek a szavak adnak erőt a továbblépésre.....ezek azok a szavak, melyeket semmilyen felejtésátok sem tud kitörölni a fejemből.....                  

  'Szeretlek...Még találkozunk....APA....'

Vége