Az egyesség

  Itt állok a jegyző előtt, és vőlegényemben gyönyörködök. Rég nem voltam ilyen boldog, valahol mélyen még is fáj valami: Ő nem engem szeret. Történetünk messze az évek homályába vész, de én emlékszek minden egyes percre, amikor azt ismételgette: "Nekem Gina az igazi, és senki más!" Hát persze: Spyringg!

  Nézem őt, ahogy szürkéskék szemeiben megcsillan egy sose látott fény. Most is annyira szépnek tartom, mint azon a hideg téli napon, mikor megszerettem. Agyamat hirtelen elöntik a fájó, és boldog emlékek.

  10 éves korunkig együtt lehettünk, mint igazi, jó barátok... Ekkor viszont egy vérszerződés megszegése vetett véget ismeretségünknek, aminek lényegét máig sem értem. Az egyességet unokatestvéremmel, Mary Smithszel, barátjával, mindhármunk szüleivel, a sötét nagyúrral, s mert az nem tudott akkoriban vért adni, egyik hű szolgájával, Féregfarkkal kötöttük. A lényege az volt, hogy nem bántjuk egymást, sőt, ha szüksége van valakinek rá, védelmet nyújtunk számára. Ha valaki megszegte az esküt, vére izzani kezdett, s rosszabb volt a cruciatus átoknál is. Engem kezdettől fogva halálfalónak neveltek, s ahogy nőttem, ez a dolog egyre erősödött bennem. A szövetséget néhány hónap múlva a Nagyúr bontotta fel, családjainkat üldöztetni kezdte, s Mary édesapját anyámmal együtt meg is ölte. Nem bántam. Anyámat úgyse szerettem soha, hiszen egy pillanatra sem foglalkozott velem. Ezekben az években a Drumstrangban tanultam, mivel nekünk sikerült megszöknünk a nagyúr elől. Maryt édesanyja a Beux-Batonsba vitte.

  3 év után a sötét nagyúr felkereste apámat, látszólag békés szándékkal, s egy kérése volt az mellett, hogy visszafogadja őt halálfalói közé. Erről a kérésről, pontosabban egyességről sokáig nem tudtam, de a Roxfortba járhattam újra.

  Emlékszem a napra, mikor beléptem a nagyterembe, s tekintetem végighordoztam a jelenlévőkön, majd az elsőéveseket követve fejemre tettem a süveget.

- Mardekár! - kiáltotta szinte azonnal, s elégedett mosollyal arcomon elindultam házam asztala felé. Leültem egy székre egy szőke fiú mellé, aki most itt áll velem szemben. Néhány perc telt bele, és rájöttem: Ő a régi játszótársam: Draco Malfoy.

Fél év alatt megszerettem, de nem volt esélyem, egy griffendéles csitrivel járt. Az illető neve Spyringg, Gina Spyringg volt. Ha ő nem lenne, Draco most szenvedélyes szerelemtől izzó szemekkel nézne rám. Spyringg volt ki életem minden percét megkeserítette ott a Roxfortban.

  Az elkövetkező nyár egyik forró napján lépett be szobámba apám, készen arra, hogy elmondjon mindent.

- Mit akarsz? - kérdeztem hidegen.

- Elmondani egy olyan dolgot, ami azt hiszem, érint téged. Hallgass végig! - ránéztem, majd leültem az ágyra és karba tett kézzel vártam meséjét.

- Emlékszel, hogy egy éve a sötét nagyúr visszafogadott? Tudod-e mi volt a dolog lényege? - megráztam fejem - Te!

- Én? - idegesen felálltam, és az ablakhoz léptem, s onnan szóltam vissza: - Mit akar velem?

- Egyesíteni a hatalmunkat a Malfoy családdal - szemem felcsillant, majd gúnyosan elmosolyodtam.

- Minek, hiszen az a büszke Malfoy fiú griffendéles csitrivel jár, aki ráadásul sárvérűekkel van körülvéve - hangomban undor és tömény gyűlölet csendült.

- Tetszik neked igaz? - kérdezte, mire elfordultam, s arcomat az ablaknak nyomtam.

- Örülök, legalább te boldog leszel!

- Miért? - újra ránéztem apámra.

- Mert a nagyúr azt parancsolta, hogy légy Lucius Malfoy fiának felesége! - s mint aki jól végezte dolgát, elindult az ajtó felé.

- Nem! - csattantam fel és közelebb mentem hozzá - Nem leszek a felesége, hiszen Spyringgel százszor, és ezerszer megcsalna.

- Az már nem lényeg! - becsukta az ajtót maga után, s elment. Egész nyáron tűnődtem, vajon hogy fogják elfogadni ezt a kis szerelmesek. Végül úgy döntöttem, nem mondom el nekik, míg nem jön el az ideje.

  Elérkezett a 4. évem, Roxfortban a második. Már magabiztosan lépkedtem a Mardekár asztala felé. Rámosolyogtam Dracora, aki csak visszanézett rám, s hidegen üdvözölt. Nem értettem mi baja, de nem is volt időm megkérdezni, hiszen a teszlek süvegnél egy ismerős arc jelent meg:

- Mary! - sikítottam, de nem volt szabad felállni. Tudtam, hogy a süveg csak egy szót mondhat:

- Mardekár! - s a vállig érő barna hajú, hideg kék szemű lány büszkén indult el asztalunk felé.

- Nilla! - csak kezet nyújtott, majd leült mellém. Köztünk nem volt kedvelt üdvözlet az ölelés, vagy egyéb érzelgős módszerek.

- Végre valaki! - rámosolyogtam a lányra.

- Unatkoztál nélkülem?

- Heh... Majd egy év volt, és Dracon kívül senki, akire számíthattam, ráadásul ő is csak ritkán, mert a kis barátnőjével van elfoglalva.

- Kicsodák? Na mesélj Nilla! - s elmondtam neki szóról-szóra mindent, ami az elmúlt 3 évben velem történt. Spyringgtől a visszafogadásunk történetéig, a Drumstrangban töltött éveken keresztül mindenről értesült. Attól fogva volt egy barátom, akire mindig számíthattam, s volt néhány szörnyű évem, ameddig el kellett viselnem a reggeliket, amelyeken rendszeresen asztalunkhoz lépett egy szép, barna hajú, zöld szemű lány: Spyringg, s forró csókot váltott Dracoval. Eközben folyamatosan harcoltunk egymás ellen, és pár futó pillantás erejéig a Malfoy-fiút magaménak hihettem. Sokszor ültünk kettesben a Roxforti tó partján, s csak néztük egymást boldogan. Azokat a csillogó szemeket sose felejtem el.

  Következő karácsonykor történt, hogy Draco és Gina Spyringg eléggé összekaptak. Ez a néhány hét volt talán életem egyik legszebb időszaka. Éppen szenteste volt. A vacsorát már befejeztük, s fáradt, unott arcokkal vártuk a szünetet. Egyedül ültem a klubhelységben, már mindenki elment aludni. Hirtelen a fiúháló lépcsője felől halk zörejre lettem figyelmes, majd megjelent Draco kedvesen mosolyogva.

- Szia! Hát te miért nem alszol? - kérdeztem tőle.

- Én... Nem tudok aludni - leült mellém - Te?

- Én se. De mit csináljunk most itt ilyenkor?

- Nem tudom...

Közel ült hozzám, szinte éreztem testének melegségét, s láttam az arcán, hogy nem túl boldog.

- Hazamész karácsonykor? - törtem meg a kínos csendet.

- Nem... Nincs kedvem hazamenni. Nincs kedvem semmihez. Te?

- Én? Áh, nincs hova mennem. Semmi kedvem apámat hallgatni egész télen...

- Értem... - fejét a vállamra hajtotta, s én fél karommal átfogtam derekát.

- Mi a baj? - kérdeztem egész lágy hangon.

- Az, hogy mindenki utál, most még Gina is...

- Ne viccelj már, hiszen... Pl én... Én.

- Te? - felnézett rám.

- Én... Nekem semmi bajom veled! - másik kezemet végigsimítottam arcán.

- Nilla... Te olyan szép vagy, s mégsem jársz senkivel... - éreztem, hogy elvörösödök, majd végiggondoltam: Nem is voltam szép. Egyenes, nap szőke tincseim lágyan omlottak derekamra, fekete szemem sötét folt volt sápadt arcomon, s betegesen vékony, szinte egyedi alakomra sem voltam büszke. Ki akartam nézni legalább úgy, mint Spyringg, de nem ment. Akármivel próbálkoztam, sápadt bőrszínem nem változott, vékony alakom a régi maradt...

"Szép... Szép vagyok? Köszönöm!" - mondtam gondolatban, majd elmosolyodtam.

- Köszönöm... De én nem is vagyok szép...

- Nekem hihetsz...

- Hát... Szóval... Igazából egy csettintésemre jönne legalább fél mardekár... Főleg a rangom miatt... Mert Cornell vagyok... De nekem nem kell más... Csak egyetlen egy fiú...

- Ki az a szerencsés? - mélyen egymás szemébe néztünk.

-Hát nem tudod? - lassan közelebb hajoltam hozzá. Karjait lágyan fonta derekamra, s ajkunk egy végtelen, szenvedélyes csókban egyesült.

- Most már tudom... - suttogta, s folytatta ajkaim megízlelését. Én csak ültem, és öleltem őt úgy, mintha félnék, hogy jön egy gyenge szellő, s elrepíti tőlem. Sokáig ültünk ott, talán már hajnalodott, mikor ismét megszólaltam.

- Jó lenne, ha viszonoznád az érzelmeimet... - erre ő csak elmosolyodott, és ismét megcsókolt.

Másnap reggel kialvatlanul, de boldogan mentünk le a nagyterembe reggelizni. Kis románcunk alig tartott néhány hétig, mikor a szünet véget ért, s karcsú alakjával, ringó lépteivel megjelent Spyringg, és Draco felé közeledett. Féltve még mim van, odarohantam, és reszketve öleltem magamhoz a fiút, de ő már csak annyit suttogott:

- Nilla... Már nem szabad... Bocsáss, meg kérlek, ne haragudj! - egy utolsó forró csókkal búcsúztam tőle, s újra eltelt 3 és fél év, míg egyedül jártam a folyosókat. Mary talán még figyelt rám néha, de már ő sem igazán. Ekkor érlelődött meg bennem véglegesen a végtelen gyűlölet, s az elfojthatatlan bosszúvágy.

Egyedül hagytak. Engedték, hogy magányosan járjam a folyosókat, hagytak volna meghalni, ha arra kerül a sor, de végre elérkezett a 7. év, s annak a vége is.

Egy szép tavaszi napon értünk jöttek, s elvittek minket valami különös helyre. Draco, Mary és én hetekig éltünk egy ismeretlen házban, ahol kedves vendéglátóink a lehető legnagyobb kényelmet nyújtották nekünk. Éreztem, hogy napokon belül elérkezik, amire annyira vártam, s ami a teljességemet jelentette: beavattak. Egy napon jöttek, és ismét más helyre vittek minket.

A nap már az ég alján járt, s megvilágította a háborgó tengert, melynek partján halálfalók gyülekeztek. Perceken belül a nagyúr is megérkezett. Mi, a beavatandók a körön belül foglaltunk helyet. A gyűlés megkezdődött. Ahogy láttuk, mi is letérdeltünk, s megcsókoltuk a nagyúr talárjának szegélyét. Ezután mindenki beszámolt, mit végzett, kit ölt meg, mit tudott meg, majd ránk került a sor.

A nagyúr intett nekünk, hogy menjünk közelebb. Lépteink szinte egyformák voltak, s egy sorban álltunk meg előtte. Elmondatta velünk a "halálfalói esküt" majd mindhármunk karjára feltette a sötétjegyet. Ekkor éreztem először, hogy teljes ember vagyok, s hogy valakinek, vagy valaminek szüksége van rám. Vérem izzott, s belül éreztem, hogy nem állíthat meg semmi.

Két hét múlva megkezdődött a csata. Emberséget nem ismerve szórtam a főbenjáró átkokat minden velem szembejövő fehérmágusra. Ha eltaláltak, nem segített senki, de erre is jó módszereim voltak. Egyedül én voltam, aki a halálfalók seregében meg tudta idézni a védőkört, ami igazából fehérmágia volt.             Eljött a nap, amikor igazán örömömre szolgált a küldetés. A nagyúr hivatott, s mentem azonnal. Egyszerű, mégis oly szép feladatot adott:

-Végezz a Spyringg családdal! - gúnyosan elmosolyodtam, majd bólintottam, meghajoltam és elmentem.

Este volt. Az eget mindenhol felhők borították, s kevés volt a hely, ahol szabadon ragyoghatott a hold. Lassan lépdeltem a csúszós, sáros járdán. Végre elértem a házat, a névtáblát: Spyringg.

- Ezt nem élitek túl! - suttogtam gúnyosan, majd egy zárnyitó bűbájjal elintéztem a kaput. Lopakodva mentem végig a házon. Végül beértem a nappaliba, ahol Gina Spyringg, oly gyűlölt ellenségem, s szülei üldögéltek nyugodtan. Az árnyakból bukkantam elő hirtelen, s varázspálcámat a fiatal lányra szegeztem.

- Spyringg, most megbánod, hogy megszülettél! - sziszegtem, hogy csak ő hallja.

- Ki maga? - kérdezte meglepetten Mr. Spyringg.

-A sötét nagyúr szolgája! - mondtam, s gúnyosan nevetni kezdtem - Nos Spyringg - fordultam újra a lányhoz - Végignézed a szüleid szenvedését, vagy máshogy döntesz?

- Cornell takarodj innen! - kiáltotta kétségbeesetten - Nem bánthatod a családomat! - de én csak egy kötöző bűbájt mondtam ki rá, s már nem tudott mozdulni.

- Önnel kezdem Mr. Spyringg! - mondtam csevegő hangon - Kiáll ellenem?

- Te nem tudod mit teszel! - húzta az időt az idősödő férfi.

- Maga nem tudja mi lesz, ha felmérgesedek! - azzal felemeltem a pálcám, és kimondtam: - Adava Kedavra!

Vakító zöld fény villant, s ellepte az egész szobát. A fiatal lány sikoltását hallottam, majd láttam, ahogy a férfi teste tehetetlenül hullik a földre.

- Ne bántsd Ginát! - sipított Gina Spyringg édesanyja, s a lánya elé ugrott. Én megkerültem, hiszen azt akartam, hogy a lány végignézze anyja szenvedését - Menjen arrébb! - kiáltottam, de nem mozdult meg - Crucio! - a nő térdre esett, s kétségbeesett ordítás tört elő torkából. Én csak nevettem rajta.

- Hagyd békén Cornell! - leengedtem pálcámat, majd a fiatalabb nőre szegeztem.

- Crucio! - Gina is vonaglott a fájdalomtól, s ez még nagyobb öröm volt számomra. Végül hagytam őket pihenni. Az idősebb nő kelt fel először. Felkapta varázspálcáját, és csak annyi jutott eszébe:

- Capitulatus!

- Heh! - felálltam, és a nő képébe vigyorogtam - Carbunculus! - a hölgyön hatalmas kelések keletkeztek.

- Ne! - pattant fel Gina.

- Capitulatus! - kiáltottam, de ő újra felkelt.

- Imber igneo! - a fejemre tűzeső kezdett hullani. Gyors voltam.

- Finite Incantatem!

- Hagyj békén minket! - kiáltotta a lány.

- Crucio! - mosolyogtam gúnyosan. Megérdemelte. Végül meguntam, és hagytam, hogy magához térjen.

- Adava Kedavra! - suttogtam, és a zöld fény újra ellepett mindent, s az idősebbik nő összeesett az átok miatt. Ismét nevettem, majd Spyringghez fordultam:

- Te velem jössz! Még szüksége lehet rád a Nagyúrnak - azzal elkábítottam, s egy hordágyat tettem alá.

Ahogy így visszagondolok, nem volt teljesen szabályos, hiszen sokkal erősebb voltam mindhármuknál, de ők többen voltak. Éreztem a végleges teljességet, s a boldogságot, mellyel arcomon a következő halálfaló gyűlésen a nagyúr elé álltam:

- Öh...uram! Végeztem a Spyringg szülőkkel, de a lányuk talán még jó valamire, tudod Uram, ő sok fontos információval szolgálhat.

- Hol van? - kérdezte fagyos hangon, melyre összerezzentem.

- Kívánod látni uram? - kérdeztem remegő hangon.

- Igen! Hozd ide! - hoppanáltam, majd perceken belül Spyringgel tértem vissza - Ő az! - a lány csuklóját erősen szorítottam, s éreztem remegését. Körbenéztem, s láttam Draco szomorú pillantását, de már nem érdekelt.

- Nagyszerű munkát végeztél Cornell! - hallottam újra a fagyos hangot.

- Köszönöm Uram! - fejet hajtottam előtte.

- Nos kisasszony, meséljen a Főnix rendjének következő akciójáról! - szólalt meg később a Nagyúr, ellentmondást nem tűrő hangon.

- Ha megölnek sem mondok semmit! - jött a túlzottan is bátor válasz.

- Crucio! - azt hiszem Gina Spyringg már ismerte ezt az átkot. Túl jól ismerte, hogy emiatt áruljon el egy titkot is. A Nagyúr leengedte a pálcát, majd ismét megszólalt:

- Beszélj!

- Nem! - a lány felállt a földről, és szembenézett a sötét nagyúrral.

- Beszélj! - sürgette az.

- Nem! - a lány körbenézett, s láttam, amint tekintete Dracoéval találkozik. Láttam pillantásában, ahogy azt kiáltja felé: "Segíts!" S a válasz mintha az lett volna: "Nem lehet... Sajnálom... Szeretlek..."

- Crucio! - a kínzás ezúttal sokkal hosszabb volt, s mikor véget ért Spyringg ájultan feküdt a fűben.

- Ezzel nem megyek sokra, na de majd... - mondta még a Nagyúr - Kínozd te! - fordult hozzám, s én mosolyogva teljesítettem parancsát.

- Igenis uram!

A gyűlés után Csak én, Gina és Draco maradtunk a helyszínen. A fiú odalépett hozzám:

- Nilla! Miért teszed ezt vele?

- Mert gyűlölöm! - feleltem idegesen - Gyerünk Spyringg kelj már fel!

- Azt mondtad szeretsz! - sosem felejtem azt a fájdalmas pillantást, amit akkor vetett rám.

- Igen. Szeretlek...

- Akkor miért okozol nekem fájdalmat?

- Mert gyűlölöm ezt a csitrit! - kiabáltam dühösen - Hát nem érted?

- De! Szia! - majd hoppanált.

Később sokat beszélgettem Ginával, mostmár így hívom. Nem mondom, hogy a barátom lett, de a veszekedések után felfedeztem benne egy lányt, aki hasonlít rám. Nem bántam semmit. Most sem bánok! Itt állva is csak gúnyos mosoly fut át arcomon, ha visszagondolok. Jó halálfalóvá váltam...

Éppen 20 éves lettem, mikor megkérdeztem apámat, mikor leszek Draco felesége. Ő azt mondta, hamarosan. Hittem neki, s vártam, még egy napon meg nem hívtak minket Malfoyék egy vacsorára. Ekkor jegyzett el Draco, de olyan hidegen, és szomorúan, hogy még ma is látom azokat a szemeket. Soha nem gyűlölt, csak fájt neki, hogy éppen Ginát bántottam. Nekem az fáj máig is, hogy őt szereti. Arcomon könnycsepp pereg le.

Most, hogy végiggondoltam egész életemet, nem is érzem úgy, hogy ez lenne a legboldogabb pillanat. Draconak gyűlölnie kéne, mert bántottam Ginát. Gina... Ott áll a sorok közt, és szomorúan bámul ránk. Míg a jegyző beszél, az arcokat vizsgálgatom, főleg Dracoét. Végül meghallom a kérdést:

- Nilla Cornell, kijelenti-e ön, hogy az itt jelenlévő Draco Malfoynak hűséges társa lesz életében, s vele marad jóban-rosszban, egészségben-betegségben, míg a halál el nem választ?

- Igen! - hallom mély, búgó hangomat, s a boldogság elönti egész testemet, az izgatottsággal keveredve.

- Draco Malfoy, kijelenti-e ön, hogy az itt jelenlévő Nilla Cornellnek hűséges társa lesz életében, s vele marad jóban-rosszban, egészségben-betegségben, míg a halál el nem választ?

- Igen! - elmosolyodok. Mostmár az enyém örökre! Mostmár semmi sem történhet.

- Az állam nevében házastársakká nyilvánítom önöket. Húzzák fel egymás ujjaira az örök összetartást jelentő arany karikagyűrűket! - mondja még a jegyző, s Draco tenyerei közé veszi hideg kezemet, majd ráhúzza az említett gyűrűt. Én is megteszem - S most csókolják meg egymást!

  Feszülten várok egy kezdeményező mozdulatra, s idegesen pislogok hol a vendégek, hol immáron férjem felé. Draco közelebb lép, egy kezével átfogja derekam, a másikkal arcom simítja végig, s ajkaimat szenvedélyes csókokkal halmozza el. Mostmár én is érzem: "Mégis szeret!"

Vége