Tizenkét év

  Hazatérés. Mindannyian hazatérünk egyszer. Szükségünk van az otthon erejére, hogy feltöltődjünk. A kérdés csak az, hogy hol van az igazi otthonunk? Ahol felnövünk, s ahol gyerekkorunkat töltjük? Nem, azt hiszem, nem. Az otthont mindenki önmaga találja meg, s ez nem feltétlenül egy hely, lehet akár egy érzés is.

 Mostanában gyakran fog el a nosztalgia. Felidézem elmúlt életem képeit, s magam is meglepődök azon, milyen voltam… régen. Már lassan húsz éve. Tényleg olyan rég lett volna? Ennyire felnőttem és megöregedtem már?

 Pedig mintha csak tegnap lett volna, amikor elsőként megpillantottam a Roxfortot, a kastélyt, mely most boldogságom és gyermekéveim emlékét őrzi. Immár örökre. Furcsa volt visszatérni. A visszatérés mindig érdekes, s erre nem lehet jobb szót találni. Látni helyeket, melyekhez képek és érzések kötnek. Látni őket felnőtt szemmel, s visszavágyni a már tovatűnt időkbe. Már egy éve vagyok itt, s most újra el kell mennem. Ez az év ajándék volt. Egy ajándék attól az embertől, akitől már sok-sok évet kaptam.

  Szép idő van kint, közeledik a nyár. Itt az évvége is, a diákok hazamennek, ahogy egykor mi is tettük. A nyár kalandokat rejt, s egyelőre még egyik tanuló sem várja a következő évet. Nem is kell várni, eljön majd magától. Egyszer minden eljön, egyszer mindennek vége lesz, s az utolsó mondat végére is pont kerül. Igen, ez az élet rendje, ennek így kell lennie. Fölösleges vele hadakozni, ahogy az elkövetkezendő dolgok ellen sem tehetünk semmit. Aminek meg kell történnie, az meg is fog történni. Menekülhetünk ugyan, de az ilyen dolgok úgyis utolérnek.

Engem is utolért a múltam, pedig újra és újra megszökni próbáltam előle. Mégsem engedett el.

Szükségem volt valamilyen állásra, s mikor Dumbledore felajánlotta, hogy tanár legyek itt, a Roxfortban, rögtön igent mondtam. S visszatértem. Érdekes volt látni a tantermeket, ahol egykor én is tanultam. Emlékek kötnek ide, melyek olyan erősek, hogy sosem szakadhatnak el. Talán a véletlen hozta, hogy pont ebben az évben szökött meg Sirius. Talán véletlen, talán nem.

Mikor már biztos volt, hogy egykori barátom Harry életére akar törni, elmentem, hogy beszéljek Dumledore-ral. Épp a szobáját őrző szobor előtt állt, s láthatóan sietett valahová. Nem ért rá volna velem beszélni, mégis rögtön úgy fogadott, mintha rengeteg ideje lenne.

- Á, Remus, jöjjön beljebb!

- Nem, Igazgató úr, igazán nem akarom feltartani - mondtam. Érdekes, már felnőtt vagyok, de Dumledore-ral szemben még mindig gyereknek érzem magam.

- De ha nem tévedek, beszélni akart velem - nézett rám azzal az átható kék tekintettel.

- Igen, de nem annyira fontos - mentegetőztem. Elhatároztam, hogy elmondom neki, hogy juthat be Black a kastélyba, de amikor előtte álltam, a dolog már nem tűnt olyan egyszerűnek. - Tulajdonképpen Sirius Blackről szerettem volna…

- Én megbízok magában Remus. Nem számít, ki mit mond - jelentett ki. Rám mosolygott és elsietett. Megbízott bennem. Pedig nem kellett volna! De jobb volt így. Nem adott esélyt arra, hogy elmondjam, amit akartam. Ha elmondom, nem történhetett volna meg mindaz, ami így megtörtént. Igen, jobb, hogy nem tudtam elmondani.

 Sirius… barátom. Tizenkét évig hittem, hogy áruló vagy, s mindvégig Peter volt az. Peter… rá soha nem gondoltam. Azt hittem meghalt, s nem rég mégis ott állt előttem, kegyelemért könyörögve. Mi megöltük volna, de Harry nem hagyta. Az ő joga volt ezt tenni. Láttam a szemedben, hogy nem értesz egyet a döntéssel, pedig így volt helyén. Igen, James is így akarta volna.

 Milyen érdekes a sors! Mennyi minden másképp lehetett volna!

 Élhetnének… Lily és James. Ha Sirius bízik bennem, s én bízok benne, ha nem egymást tarjuk árulónak, akkor semmi sem úgy történt volna, ahogy… De hát sötét idők voltak. Nem tudhattuk biztosan ki barát és ki ellenség. Hajdan kedves és barátságos varázslókból lettek elvetemült gyilkosok, árulók. Félelem szőtte át azt az időt. Peter… miért tetted ezt? Miért? S Sirius… nem sejthettem… tizenkét év.

 Tizenkét évig hittem, hogy a legjobb barátom egy áruló, s tévedtem. Tegnap… igen, tegnap este találkoztunk. Hosszú idő óta először… mindketten mások lettünk. Az élet sok mindenre képes, főleg arra, hogy megváltoztasson minket.

Reggel jöttem vissza, s az első utam Dumbledore-hoz vezetett, hisz nem tudtam mi történt, miután... Dumbledore az íróasztala mögött ült, várt engem, tudta, hogy jönni fogok.

- Már vártam magát, Remus! - üdvözölt mosolyogva. - Üljön le kérem! - mondta, s az asztala előtti székre mutatott.

- Igazgató úr, mi történt Siriusszal? - kérdeztem, miközben helyet foglaltam. A szívem vadul kalapált, s szabályszerűen remegtem. Élnie kell… most, hogy tudom, mi az igazság, hogy visszakaptam a barátom… élnie kell… nem lehet vége.

- Életben van - felelte nemes egyszerűséggel Dumbledore. Pontosan azt mondta ki, amit hallani akartam. Életben van… azt hiszem, láthatóan megkönnyebbültem. - Már valószínűleg nagyon messze jár, s azt hiszem, egy ideig nem is tér vissza.

- De hogy? Hogy…

- Hosszú történet, s a lényegen mit sem változtat. Harry és Hermione segítségével Sirius meg tudott szökni. Ahogy Pettigrew is elfutott az éjszaka, de ez nem az ön hibája, így kellett lennie - engem figyelt és mosolygott. A szemében furcsa derű játszott, s én megint gyereknek éreztem magam. - A lényeg az, hogy ön visszakapott egy barátot, ahogy én is - mondta. A torkom összeszorult, boldog voltam.

- Köszönöm, Igazgató úr - szóltam. Biccentettem egyet, felálltam és távoztam.

Mindez kora reggel történt. Azóta benyújtottam a felmondásom, Dumbledore nem tiltakozott, tudta miért teszem, ahogy azt is, így a leghelyesebb.

S most itt állok, hajamat a szél borzolja, s bámulom a Roxfortot, az én otthonomat. Harry is eljött hozzám, tudtam, hogy nem akarja majd, hogy elmenjek. Nem tévedtem, azért jött, hogy visszatartson, de meggyőzhetetlen voltam.

Fáj elmenni, fáj minden, amit itt kell hagynom. Az emlékek, a gyerekkorom. Itt minden hozzám tartozik. Tizenkét év után itt találkoztam újra barátaimmal. Itt, ahol megismertük egymást, s felnőttünk.

Visszatérek-e még valaha? Láthatom-e még a falakat, a termeket, az erdőt, a parkot? Igen, egyszer talán… majd igen. Hátat fordítok, s nem nézek vissza többet. A múltat néha jobb magunk mögött hagyni, túllépni rajta. Nem élhetek örökké emlékekben, mert az élet nem áll meg, s nem várja meg, hogy álmodjak.

Igen, most el kell búcsúznom valamitől, melyhez tizenkét éven át makacsul ragaszkodtam, pedig akkor már rég elvesztettem. Tizenkét év hosszú idő, de már nem vagyok oly egyedül, mint hittem. Visszakaptam egy barátot, így az emlék valósággá vált… Sirius Black… a barátom.

Vége