A sors játéka

Mindenütt némaság. Ők nem beszélnek, mi nem beszélünk. Elélünk egymás mellett, ha ezt számunkra lehet egyáltalán életnek nevezni. Azt hiszem, nem. Falak négy oldalról. Falak, melyek nem csak testünket őrzik, hanem elménket is. Be vagyunk zárva.

Mikor újak jönnek, egy ideig még hallani sírást, ordítást, könyörgést… nyöszörgést, de aztán mind elnémulnak. Itt nincs miért küzdeni. Szabadság? Értelmetlen, elveszett fogalom csupán. Saját piszkunkban, férgek és tetvek közt, sötétben alszunk és élünk. Fény nincs, semmi sincs. Csak halál.

 Mi tart hát mégis életben? Jobb helyem lenne a sírban, némán, bár igaz, akkor sem élnék másként, mint most. Idő? Már rég nem létezik. Ki tudná itt számon tartani a napok múlását? Mióta vagyok már itt? Hónapok, évek? Ki vagyok egyáltalán?

Az ember itt még a saját nevét is elfelejti. Elfelejtjük, kik voltunk valaha, miért éltünk, s hogy miért kerültünk ide. Az idő végtelen, s mi a saját kezdetünk óta itt vagyunk és leszünk, míg utol nem ér a vég, ha egyáltalán utolér. Talán itt nem is halhatunk meg. Talán nincs is halál.

Néha még felvillannak bennem képek, barátok, akik meghaltak, akik nem hisznek már bennem. S az áruló. Már csak keserűség és gyűlölet lakozik bennem. Ezt ők nem űzhetik ki, ezt nem tudják elvenni tőlem, ezzel nem táplálkozhatnak.

Sajnálom James… Lily… istenem, az én hibám! Én vagyok a felelős! S az áruló még él! Egy patkány… egy rohadék patkány. Meg fogom ölni, egyszer úgyis végzek vele. Ha nem én, hát más, de nyamvadt kis sorsa megpecsételődött, mikor először árult el minket. Besúgó! Egy gyáva, tetves, szemét kis féreg! S életben maradt.

Próbálok felidézni emlékeket, de csak fájdalmat és értelmetlenséget lelek magamban. Meg néhány elveszett barát arcát, akik talán már nem is élnek. De éjszaka, amikor alszom, a tudatomban egyetlen kép ég, egy patkány arca, egy árulóé.

Mit lehet még tenni? Nem halhatok meg, de nem is élhetek. Létezek csupán, mindenki számára elfeledetten, csak önmagam számára nem. Élek, s ezt csak onnan tudom, hogy még mindig születnek gondolataim. A rabok itt önmagukba vannak bezárva. Rosszabb ez bárminél. Minden nap szembesülnünk kell életünk legszörnyűbb, legmegalázóbb pillanataival, látnunk kell mit, és hányszor rontottunk el, van időnk átgondolni, hányszor döntöttünk hibásan. S ezek a hibák lassan elemésztenek, mert nem tudjuk őket elviselni. Fantazmagóriák, sötét képzetek gyötörnek, s ezektől nem szabadulhatok, mert én magam teremtem őket, bennem születnek és bennem élnek. Örökké, mert halhatatlanok.

Mikor lesz vége? Mikor jön a feledés? Az álomtalan álom? Talán soha. De nem is számít, már semmi se számít. Meg fogom ölni, csak ez számít. Ez a gondolat éltet. Igen, végezni fogok az árulóval, s utána már meghalhatok. Ha James fia tudni fogja, ki az, aki miatt meghaltak a szülei. Ha elmondhatom neki, ki vagyok én. Ha tisztára mosom a nevem. Sirius Black. Utána meghalhatok.

Addig azonban arra vagyok kárhoztatva, hogy itt éljek, a falak között. Azkaban sötét, sivár falai között… a halál árnyékában.

Megszöktem. Nem hittem volna, hogy sikerül. Talán a gyűlölet. Igen, az erősebb mindennél. Az segített. Meg fogom ölni. Tudom, hol van, elmegyek és végzek vele, de előtte még meg kell tennem valamit. Hosszú út lesz, fáradt vagyok és legyengült, de akkor is megölöm. Megteszem végre, amiért elítéltek, most nem menekülhet az a patkány…

Nem vagyok boldog. Tizenkét év óta egyáltalán nem voltam az. Egy rögeszme éltet csupán, s én már rég egyé váltam a céllal. Azt akarom, hogy szenvedjen az a mocsok, azt akarom, hogy könyörögjön az életéért, ami semmit sem ér. Meg fogja tenni. Megalázkodik. Ő mindig ezt tette.

Agyamba furcsa képek tolakodnak, barátok… Vajon életben vannak még? Emlékek jönnek, felvillannak, hogy aztán újra az enyészeté legyenek. Gyerekek voltunk, boldogok. Azt hittük, hogy miénk a világ, s mi megválthatjuk. Felelőtlenek voltunk, s rohadtul gyerekek, aki sosem nőhetnek fel igazán.

Már elfelejtettem milyen érezni. S most minden újra körülöttem van. A szél a fülembe fütyül, az éjszaka hangjai élnek, a harmattól nedves fű zizeg a talpam alatt. Szagok, illatok, hangok, melyeket tizenkét évig nélkülöznöm kellett. S most újra élek.

Igen, élni is fogok. De előtte még meg kell ölnöm az árulót. Végezni fogok vele úgy, ahogy ő mondta ki a halálos ítéletet a barátai fölött. Könyörtelen leszek. Ő is az volt, s ezt is érdemli. Még mindig az emlékek. James… Remus… Peter… a Roxfort, a kalandok… A sors áldozatai vagyunk., egy szeszélyes játék részesei, melyet nem irányíthatunk. Bábuk, akiket mozgatnak. Így lehet, hogy barátból lett áruló. Vagy csak az emberi természet ilyen. Gyengék vagyunk, s ezért gondoljuk, hogy többet ér saját életünk, mint más embereké… pedig ugyanannyit ér. De ehhez még fel kell nőnünk. S van, aki sose nő fel. Ő sem nőtt fel soha, s ezért fogom megölni.

Itt volt Dumbledore, pár perccel ezelőtt ment el. Azt hiszem, elhitte, amit mondtam. Talán még mindig képes bennem bízni. Igen, tőle mindenki kaphat második esélyt…

Harry olyan, mint az apja volt. Tele tűzzel, szenvedéllyel… s most már tudja, ki vagyok. Pedig gyűlölt engem. Engem, aki sose árulta el sem őt, sem a szüleit. Mégis az én hibám volt minden.

Meg akartam ölni az árulót. Igen, nem volt semmi egyéb vágyam, minthogy végezzek azzal, akiben megbíztam, s mégis elárult. Ott állt előttem, reszketett a félelemtől, láttam a szemében. Ma vége kellett volna, hogy legyen. De Harry megkegyelmezett, s ez egyedül az ő joga volt. Ezek után is minden rendben lehetett volna. Minden remekül ment, de aztán a felhőfoszlányok közül felbukkant az ezüst fényben játszó telihold, s Remus…

Remus. Tizenkét év telt el. Tizenkét éve nem láttam. Megváltozott. Megöregedett, s talán az élet meg is törte egy kicsit. Bár, ő sosem volt olyan, aki egyszerűen megadja magát a sorsnak. De az ő élete nehéz volt. Gyerekként, felnőttként egyaránt. Sosem élt teljes életet, s azt hiszem, nem is élhet soha. Mégis örökké küzdeni fog, s végül ez a küzdelem teszi teljes emberré.

Mikor belépett az ajtón… csak néhány dolgot kérdezett… s aztán olyan volt, mint régen. Régóta vágytam már szeretetre, tizenkét éve. S ő most rögtön újra barátként kezelt, mintha a sok-sok év, mely mindkettőnket megváltoztatott, nem is lett volna. S ott volt Peter is, az áruló, akit a börtönben sosem felejthettem el. Emésztett a tudat, hogy ő még él, a gyilkos, az áruló…

Megölhettük volna. Együtt végeztünk volna vele. Jamesért és Lilyért. De Harry megkegyelmezett. Kegyelem… azt hiszem, én nem leszek olyan szerencsés, mint az a patkány. Nekem nem fognak megkegyelmezni, egy gyilkosnak nem. S engem annak tartanak. Egy gyilkosnak.

Hajdani barátok és ellenségek, nem hisznek nekem sokan. Az a fekete denevér sem hitt. Bár lehet, neki mindegy. Számára az a legfontosabb, hogy megdögöljek végre. Szerencséje van. Mindig gyűlölt engem, igaz, én sem gondoltam rá soha szeretettel. Mindig is egy nyálas, sötét alaknak tartottam. S semmit sem változott. Tizenkét év telt el, s mindannyian teljesen mások vagyunk, mégis ugyanazok, aki valaha voltunk.

Dumbledore tekintete, az a mindent átható pillantás, melynek képtelenség hazudni. Mindent elmondtam neki. Néha elismeréssel nézett rám, az animágia azt hiszem, megdöbbentette. Arról nem is beszélve, hogy mindezt titokban tartottuk előtte. Még felnőttként is. De láttam rajta, hogy nem haragszik. Megbocsát nekem, akiről tizenkét éven keresztül hitte, hogy áruló. Ha az is lennék, akkor is megbocsátana, hogy nekem könnyebb legyen. De nem tehet értem semmit, a dementorok közelednek, én pedig be vagyok zárva. Piton boldog lesz.

Meg fogok halni, vagyis sokkal rosszabb történik majd. Mindegy. Már mindegy. A fenét! Sosem lesz mindegy. Nem így kellene lennie, sikerülnie kellett volna… Harry velem élhetne… s boldogok lehetnénk. De nem leszünk. Nem is láthatom őt soha többet, a barátait sem, Remust sem. Én már csak egy dementort láthatok, nincs menekvés.

Peter. Legalább vele végezhettem volna! A fenébe is, hisz meg kellett volna halnia! Azok után, amit tett… s ő megint megszökött. Egy közös még mindig van bennünk. Mindketten remekül tudunk meglógni üldözőink elől. S ezúttal ő volt a jobb, ő nyert. Neki most is sikerült. Nekem nem fog. A sors akarta így, ahogy akkor rég is, ez az ő játéka.

Valami megzavarja gondolataim, kopogást hallok. Hát eljött az idő…