Szárnyak nélkül

Hálószobánk ablakában üldögélek, magányosan, Hádészt simogatva. Hideg van; kicsit didergek a vékony, csíkos pizsamámban. A nyitott ablakon besüvít a hideg, téli szél, néha be is fúj egy-egy kóbor hópelyhet. Szépséges madaram megrázza tollait, lesöpörve magáról a csillogó jégkristályokat, és bosszúsan felém, huhog. Nem tudom megállni mosolygás nélkül. Engesztelésképpen megsimogatom a finom pihéket a csőre alatt.

Sóhaj szakad fel lelkemből. Igen, egyrészről nagyon is élveztem a magányt, hiszen mindig is szerettem a csendet magam körül. Jó volt végre fedezékbe vonulni a mindenféle csodabazárbeli kacat elől. Semmi kedvem sem volt újra trágyagránátokkal telehajigálni a mardekáros lépcsőket, vagy disznóságokkal telefirkálni a folyosók falát. Ugyanakkor…

Miért vagyok szomorú? Amikor csak lehet, velük vagyok. Nem kellene, hogy hiányozzanak. Mikor azonban nincsenek itt, elveszettnek érzem magam. Miért kesergek ennyit a hiányukon? Találd fel magad, Remus! Mégis… Hol vannak? Hol vagytok? Mit csináltok? És miért nélkülem csináljátok?  

Hálátlan álom kerülget… Egyedül látom magam, elhagyatva általatok. Ti boldogan játszotok a parkban, míg én az egyik fa alatt kuksolok, és a fűben turkálok egy görbe bottal. Ti szokásos tréfáitok egyikét űzitek Perselusszal, mindenki titeket néz, de felém senki sem pillant…

Félre, ajtó! Hiszen jövök, nem látod?

Merlinre, mi ez? Azt hittem, kiugrik a szívem… Hádész is hogy megijedt.

- Remus!

Mi ez a komorság?

Még jobban összehúzom magam, és igyekszem eltakarni a fejem. James nyitva hagyta az ajtót, és olyan rettenetes huzat keletkezett, hogy mindkettőnket elborított a hó.

- Csukd be azt az ajtót, James! – jajdulok fel.

- Hú, bocsi!

Jól van, na, jól van, na. Csukom már.

Már épp szólni akartam, mikor meglátlak. Az ajkaimat harapdálom, nehogy elnevessem magam. Szalmaszőke koronád most legalább olyan bozontos volt, mint az enyém.

Nem mondom, elég nyomottnak tűnsz. Szinte úgy ülsz le az ágyadra, mintha attól félnél, hogy az összedől alattad. Remus, ne csináld! Játsszunk! Szórakozzunk! Hiszen mennyivel mókásabb a rugókon ugrálni!

Még a lelkes csatakiáltásomtól is megijedtél. Mi van veled…?

- James! Ne csináld!

Ne csiklandozz! Tudod, hogy nem szeretem! Ilyenkor meg, mikor még gyengébb vagyok, teljesen le tudtok teperni ezzel!

Ne is reméld, hogy abbahagyom! Nem, amíg nem mosolyogsz! Lássam azt a farkast!

- James, elég!

Hát itt van végre! Ezt a kuncogást még egy kisbaba is megirigyelnél, barátom!

Kigombolódott pizsamával fekszem alattad, és te megint úgy nézel rám, olyan kihívóan… olyan elszántan. Ha küzdeni látlak, mindig ilyen vagy. Ölni tudnál ezzel a nézéssel. Perselust is mindig így bámulod. Siriusra is mindig így nézel. De az… egészen más volt mégis. Tele érzelmekkel…  

- Győzelem!

- Kimartál!

Ne húzd az orrod! Tudom, hogy jól esett!

Lehunyom a szemem, ahogy beletúrsz nedves hajamba. Ide-oda igazgatod az összetapadó hajszálakat. Az állaim megremegnek, ahogy a fejem simogatod. Kíméletlen tűz égette lelkemet, a tarkómon, pedig kellemes bizsergés kúszott fel. Megborzongtam, de nem mertem kinyitni a szemeimet, mert féltem, kinevetsz.

- Na. Most olyan, vagy mint én.

Felpillantottam a hajamra. Ugyanúgy az égnek állt minden szála, akárcsak neked.

- Miért üldögélsz itt egyedül?

- Mert itt hagytatok.

- Miért nem jöttél akkor velünk?

- Nem volt erőm még egy újabb csínytevéshez.

Túl gyengének éreztem magam…

- Ó… Hát…

Ez eszembe sem jutott.

- De azért jól vagy?

Miért hallgatsz? Ne tedd ezt, kérlek! Ettől még cefetebbül érzem magam!

- Nézd! Hoztam neked gyümölcsöt!

Nem bírtam visszatartani a vigyorgást. Az a szép, nagy fürt szőlő olyan édesen nézett ki a kezedben. Megízleltem egy-egy nagy szem finom húsát. Élvezettel pukkasztottam ki őket a számban, míg te egy félmaroknyit magadba tömtél. Te kis mohó!

- Dep udatkostal?

Kellett kis idő, míg rájöttem, mit is akartál kérdezni. Úgy tele volt a szád, hogy alig értettem a szavaidat.

- Dehogynem. Nagyon rosszul esett, hogy egyedül hagytatok.

Miért nem jó nektek egyszer itt maradni velem? Miért kell külön-külön is elmászkálnotok? Ha nekem nincs kedvem, ti ugyanúgy mentek Siriusszal. Mintha nem is lennék. Úgy fáj…

- Azt mondtad, nem akarsz jönni.

Jó, ez most nagyon átlátszó volt…

- De azt nem, hogy nem akarok veletek lenni! Miért nem bírtok megmaradni a feneketeken, és esetleg egy délutánt a klubhelyiségben tölteni? Olyan nagy kérés ez?

Láttam, elakad a szavad. Vajon most mit fogsz felhozni a mentségedre? Annyira igazságtalan vagy…

- Holdsáp, tudod, hogy nem hagytunk volna itt, ha nem lett volna Peter melletted.

- Elegem van már abból, hogy mindig vele kell lennem! Hiszen annyira gyerek még! Vele nem lehet értelmes dolgokról beszélni! Olyan, mint ti: mindig csak a rosszalkodáson jár az esze! És egyébként is: mindig utánatok, lohol! Törődik is velem!

Valahogy… szeretem nézni, ha mérges vagy. Ez a csalódott fintor… bánt is, de ugyanakkor…

Mi ez a pillantás?

- Tudom, hogy Peter lökött. De jobb, mint a semmi.

- Persze, szóval én elégedjek meg ennyivel? Nagyon rendes vagy! Köszönöm szépen!

- Remus, mi a bajod?

- Miben jobb Sirius, mint mi Peterrel? Miért töltesz vele sokkal több időt, mint velünk?

Ne! Ezt viszont már utálom! Ezt a sunyi pillantást… ne! Ne mosolyogj!

- Ó, értem már…

Ne is reménykedj. Nálam nem érsz el semmit ezzel a selymes, simulékony hanghordozással!

- Szóval itt van a kutya elásva… 

Tartogasd ezt a drága kis Siriusodnak!

- Ne fordulj el – búgtam halkan a füledbe, mikor bevágtad a sértődöttet, és a hátadat mutattad nekem.

Ujjaim becsusszannak a pizsama felsőd alá, megcirógatva sovány hasfaladat. Ösztönösen összerándulsz, és odakapsz.

- Remus féltékeny! – kezdem kántálni gúnyosan. – Remus féltékeny!

- Fogd be!

Azt hiszed, ezzel a párnával legyőzhetsz?

Elkapom a kezeidet, és hanyatt fektetlek az ágyon. Hiába kapálózol, tudod, hogy én erősebb vagyok. Mindig is az voltam. A mellkasodon szétnyílt a ruha. Látom, hogy a hideg levegőtől összehúzódtak mellbimbóid. Csuklóidat a párnákhoz szorítom, és föléd magasodok.

- Eressz el – sziszegem.

Utállak! Eressz! Ahelyett, hogy bocsánatot kérnél a viselkedésedért, még kinevetsz! Szállj le rólam!

- Szóval úgy érzed, elhanyagollak, ha állandóan Siriusszal lógok…

- Azt csinálsz vele, amit akarsz! Nem érdekel!

- Nem?

- Nem!

Hagyd ezt! Nem vagyok kígyó, akit meg kell bűvölni mágikus szavakkal!

Megnyaltam az ajkaimat, és a tied felé kaptam vele. Igen…

Ezt már szeretem. Készségesen abbahagytad a vergődést alattam. Vagy csak meglepődtél?

M-m-m-mit csinálsz?!

A nyelved nem tud ellenállni az enyémnek. Alig tiltakozik, mikor a szádba hatolok vele. Igyekszem bevonni őt ebbe az émelyítő táncba, de túl merev és tapasztalatlan vagy még.

Elhúzódok tőled, és csábosan rád pillantok. Elönt a forróság pirult arcod láttán.

- Mi a fészkes fene volt ez?

- Ne fakadj ki, édes farkaskölyköm, annyira nem volt rossz – hajoltam megint közel hozzád. Meglepetten hőköltél hátra, de nekem úgy tűnt, mintha élveznéd a forró leheletem a nyakadon.

- T-tehát?

Remeg a hangod. Édes…

- Tudni szeretnéd, mit csinálunk mi mindig Siriusszal, mikor ti nem értek rá, vagy nem akartok velünk jönni? – tettem fel az immár egyértelmű kérdést.

Helyes, látom, végre neked is leesett. Arcodra, undor helyett, érdekes csodálkozás ül ki.

- Én… nem is tudtam, hogy ti homoko…

- Van, amit nem mondtunk még ki soha – tettem ujjaimat a szádra, mielőtt kiszaladhatott volna rajta valami meggondolatlan sértés. – De a dolgok attól még vannak…

Mivel nem szóltál, újból hozzád simultam, és ajkaidra tapadtam. Ezúttal még követelőzőbben majszolgattam őket. Éreztem, ahogy mellkasod meg-megemelkedik, tiltakozva a megfosztott levegőtől.

- Várj!

Már most sóhajtozol?

- Szóval ti ketten… Ó, James!

Befeküdtél a lábaim közé, és most a nyakamat csókolgatod!

- De hát… hogyan…? – kérdeztem elfúló hangon.

- Szeretnéd, hogy kárpótoljalak a sok egyedül töltött percért?

Ó, Merlin! Olyan szenvedélyesen öleled a nyakam, hogy el sem hiszem, hogy te vagy az! Ezek a csókok… És még én lennék mohó? Hosszú ujjaiddal beletúrsz a hajamba. Ágyékom beleremeg az érintésedbe, érzem, hogy hamarosan nem titkolhatom előtted a gerjedelmemet.

- James, én nem… tudom, hogyan kell…! Így nem!

Visszakoznál? Már hiába…

- Bízd csak rám a dolgot…

Kezeim csípődnek finom bőrét érintik, majd becsusszannak a nadrágod alá. Ejnye, kis ordasom! Nincs is rajtad alsónadrág!

Válladba harapok, ahogy megérinted a férfiasságomat… Te felmordulsz, és még hevesebben folytatod… Nem! Ide-oda dobálom magam! Nem bírok ki ekkora gyönyört!

Foltokat szívogatok a nyakadba, miközben ujjaim a nadrágodban matatnak. Úgy reszketsz, akár egy nyárfalevél, és… Ó, Remus! Ágyékodat elönti a szerelem forró folyama… Finoman dörzsölve belemasszírozom a bőrödbe, szétkenve rajtad mindenhol…

- Remus! – búgom. – A magamévá akarlak tenni! Muszáj!

Válaszomat meg sem várva lerángatod rólam a nadrágot. Nyögdösve tűröm, ahogy kitapogatod következő célpontod. Megmarkolod saját férfiasságodat és…

- James! – kiáltom.

Markomban szorítom hosszú hajszálaidat. Átölelem a csípődet egyik lábammal, hogy megtartsam mozgásod. De vad ritmusod belőlem is előhozza az állatias ösztönöket. Karmolom a hátad, ahol csak érem. Morgok és sóhajtozok, ahogy ölelsz. Amikor csókolsz, ajkaidat veszettül harapdálom. Mégis úgy tűnik, élvezed. A fenébe is, Sirius! Igenis féltékeny vagyok! James nem csak a tiéd! Már nem!

- Uramisten… - suttogom néhány lökésnél. – Mindjárt… mindjárt… Hadd, emeljelek a mennyekbe, Remus!

- Nem tudok szárnyak nélkül utánad röppenni! Se… ah! Segíts, kérlek!

Ágyékod teljesen hozzásimul az enyémhez. Annyira bennem vagy, amennyire csak lehet…  

Milyen készségesen odaadod magad nekem… Ez jutalmat érdemel…

- James! – kiáltom.

Mindketten lihegve nevetünk, ahogy elérjük a beteljesedést. Oltalmat keresve bújsz a nyakamhoz. Most még remegsz… de majd…

Mosolyogva csókollak meg újra.