Nyalóka

George Weasley az asztalra borulva szuszogott, és elég furcsa hangokat adott ki.

Fred épp egy lombiknyi vörös folyadékot lötykölt, majd egy tálkába öntötte. Fogott egy vaníliaszínű nyalókát, megmártotta benne, majd elmélyülten figyelte. A massza kezdett megszilárdulni a gömb felületén, és barnacukor-színűvé változott. A vörös iker elvigyorodott, majd a többihez tűzte az édességet.  

- Úgy néz ki, hogy ez már kész van! - mondta lelkesen.

George nem felelt, csak nyöszörgött egyet, de továbbra sem mozdult.

- Te hogy haladsz?

A fiú azonban csak hallgatott.

- George?

Bátyja végre megemelte a fejét.

- Valami baj van? - jelent meg egy játékos ráncocska Fred homlokán.

Odalépett testvére mögé és a karjára tette a kezét. Áthajolt a fiú válla felett, hogy megnézze a végeredményt. Mikor ikerbátyja feléje fordította a fejét, rémülten hátrahőkölt.

- George!

A fiú szánalmas képet vágott. Úgy festett, mint akit akasztásra visznek.

- Azt hiszem, most kicsit melléfogtunk...

Orra szokatlan méretűvé duzzadt, és szőrös, villás nyelve, akár egy kígyóé, két orrlyukán lógott kifelé. Fred nem tudta elrejteni kaján vigyorát.

- Szerintem tök tuti! - ölelte át ujjongva.

George azonban ijedten felpattant és ellökte magától. Arca sápadttá vált, szemeiben pedig zavartság tükröződött. Remegő kezekkel a füle mögé tuszkolt pár lángvörös hajtincset, majd kisietett a kis laborból, otthagyva csodálkozó fivérét.

Szobájába érve bezárta maga mögött az ajtót, és pihegve roskadt a földre. Hosszú ujjaival óvatosan megérintette ajkait, és megcirógatta nyakát...

Másnap reggel Fred hiába várta a reggelinél szeretett ikerbátyját. A finoman gőzölgő tea szépen kihűlt anélkül, hogy bárki is hozzáért volna. A csodálkozó fiú néma csendben harapott pár falatot: testvére nélkül nem volt ugyanaz az étkezés, nem nagyon volt étvágya. Néha fel-felpillantott a lépcsőre, hátha mégis meglátja a távolmaradót. A léptek alatt nyikorgó lépcső zaja most azonban elmaradt.

George dél körül sem volt látható. Testvére egész délelőtt azzal próbálkozott, keresztezze a fülforgató cukorka hatóanyagát az orrszőr-növesztő rágógumiéval. Már ötödszörre kezdte el adagolni a hozzávalókat, mikor tompa puffanást hallott az emeletről. Egy lámpás csapódott a falhoz, és egy bosszús férfihang elkáromkodta magát. Fred kíváncsi lett volna, mi dühítette fel bátyját ennyire, de a fiú szobáját zárva találta.

Este azonban már igencsak bosszantotta iker-párjának hiánya, és persze az, hogy megint feleslegesen készítette el számára az ételt. Egy gyertyával a kezében felbattyogott az emeletre, majd torkát megköszörülve bekopogott. Senki sem felelt.

- George, nyisd ki az ajtót! - mondta határozottan.

Mivel a zár nem kattant, elővette a pálcáját, elsuttogott egy „Alohomora!”-t, mire az ajtó feltárult előtte. Óvatosan befelé tolta, majd belépett.

George az ablaknál állt, és a szellőben lengedező függöny mögül nézte az égen a csillagokat. Meglepetten felpillantott, mikor testvére „betört” hozzá, ám nem mozdult a helyéről.

- Halljam! Mi a bajod? - tette fel a kérdést Fred kicsit duzzogva. - Kész volt az ellenszer az elrontott nyalánkság ellen... de szerintem nem is lett az annyira elrontva: így talán még kelendőbb lesz... - tűnődött el. - Szóval mi van? Mit bujkálsz itt fenn egész nap?

A másik azonban szinte tüntetőleg hallgatott. Arca egyre komorabb lett: kiült rá az eddig visszatartott szenvedés. Szívét a hideg félelem éles karmai kezdték elcirógatni, bőrén pedig érezte, milyen sérülékennyé válik.

- Jól vagy? - suttogott Fred édes hangja a fülébe egészen közelről. Szinte érezte a fiú meleg leheletét a tarkóján.

- Ne gyere közel hozzám! - lökte el a vigasztaló kezet, mely a karjához ért.

Orcája elvörösödött egy pillanatra, és bár taszítóak voltak, a szemeiben a vágy bűnös tüze lobbant fel egy rövid pillanatra.

- Beteg vagy? - kérdezte aggódva testvére. - Tudod, hogy én megérzem, ha valami nincs rendben... hiszen ikrek vagyunk...

George elfordult, karjaival átölelte magát, és leszegte a fejét, mint aki zokog.

- Talán pont ez a baj... hogy testvérek vagyunk...

Fred összevonta a szemöldökét.

- George, mi...?

Az azonban egy meggondolatlan mozdulattal feléje vetette magát. Két keze közé fogta ikerbátyja meglepett arcát, és megcsókolta a vékony, forró ajkakat. Szemeit jó erősen lehunyta, hogy ne kelljen Fred magyarázatot váró pillantásával találkoznia. A másik fiút azonban olyan váratlanul érte mindez, hogy reagálni se nagyon tudott: csak állt, félig tiltakozó kezekkel, testvéréhez simulva, és várta, hogy a csók véget érjen. George ajkai óvatosan elváltak tőle, de még egy megnyugtató puszit leheltek a kipirosodott szájra. Fred szaggatott mozdulatokkal megérintette az iménti találkozás pontját, majd értetlenül megrázta a fejét és hátrébb lépett.

- George, ez... mi volt?

Testvére azonban leplezetlen vágyakozással nézett rá.

- Kérlek, menj el! - könyörgött neki. - El kell menned, különben... - sóhajtott, és megint az ablakhoz lépett. A meglibbenő függöny megsimogatta a mellkasát a kigombolt ingen keresztül. - Különben - fordult újra felé -, azt hiszem, nem fogok tudni megálljt parancsolni az ösztöneimnek és... Látod, most is mit tettem! - fakadt ki. - Ne várd meg, hogy dühöngő vadállattá váljak!

- De... te mi az égről beszélsz? - kérdezte a másik szelíd, de remegő hangon.

- Én - rebegte George - szeretlek téged... de egyáltalán nem úgy, ahogy te azt képzeled... ahogy azt mindenki hiszi - suttogta. - Szeretlek és... kívánlak, hát nem érted?

Fred elsápadt és az ajtóig hátrált.

- Hogy... hogy lehet ez? Miért... Nem, ezt még te sem gondolhatod komolyan! - nevetett fel kényszeredetten. - Nem, ezzel nem szabad viccelni, tudod jól!

Mikor azonban látta a testvére arcán dúló konfliktusok harcát, elakadt a szava. A fiúnak kövér könnycseppek csusszantak le az arcán, melyeket csak később törölt le egy hanyag mozdulattal. Elfordult és szipogni kezdett. Fred rekedt, elhaló hangon szólalt meg újra.

- J-jaj, George - suttogta rémülten, és tett feléje egy félénk lépést.

Az azonban elkapta a csuklóját és vadul magához rántotta őt. Erős karjával átölelte a fiú vékony derekát, másik kezével pedig szemérmesen vörös, halovány arcát cirógatta. Ajkaik újra egymásra tapadtak és - George irányításával - csintalan táncot jártak egymással. Fogaik össze-összekoccantak néha, mivel Fred igyekezett ellenállni a mohó csókoknak. Mikor George nyelve is behatolt a szájába, összerezzent.

- Neh... kérlek... - sóhajtotta könyörögve.

Testvére azonban nem engedte el. Hideg ujjai a fenekére siklottak: óvatosan simogatni kezdte, majd belémarkolt. Szorosan hozzápréselte csípőjét Fred ágyékához, mely kellemes borzongással töltötte el a testét. A másik szinte fulladozott az ölelésétől. Sápadtan sóhajtozott a kíváncsi kezek tapintásától, és megremegtek a térdei, mikor George szuszogását érezte a nyakán. A fiú kezei lassan feltűrték a könnyű, fehér inget Fred derekán, ujjai megérintették annak meleg bőrét. A remegő test szinte sütött a forróságtól, melytől a szíve még hevesebben kezdett el verni. Bátortalan lépésekkel az ágy felé kezdte el terelni a megszeppent fiút. Az nem győzte lefejteni magáról a követelőző ujjakat, de amikor George az ágyra lökte, mozdulni se mert a döbbenettől. Megpróbált dadogva tiltakozni, de a csókokra éhes ajkak elnémították. Bátyja föléje hajolt, ágyékára ült, és az ágyhoz szorítva falta, ahol csak érte.

Fred egy pillanatig talán még élvezte is az érzéki kényeztetést, de azonnal feleszmélt. Felpattantak a szemei, kezei pedig tiltakozón kettejük közé csusszantak. El akarta tolni magától a lassan ringó csípőt, és...

Halk sóhaj hagyta el a mellkasát. Véletlenül megérintette testvére dudorodó ágyékát. Riadtan nézett annak elszántan csillogó szemeibe.

- Szeretlek - suttogta George, majd féltő csókot lehelt a szemeire.

Fred továbbra sem volt képes ellenállni, bármennyire is szeretett volna. Zavara egyre csak nőtt, ahogy lekerültek róluk a ruhák. Titkon a szíve talán még mindig remélte, hogy bátyja csak viccel, és hogy testének finom kóstolgatása csupán játék, melyet nevetve hagynak abba mindjárt.... mint ahogy régen...

Gyermekkoruk óta mindig mindent együtt csináltak, sokkal inkább törődve egymással, mint többi testvérükkel. Ha az egyikük szomorú volt, a másik mindig ott volt, hogy támaszt nyújthasson. Már kiskorukban nagy csibészeknek számítottak, együtt felnőve pedig igazi elvetemültekké váltak. Életük legnagyobb csibészsége azonban úgy tűnik, még előttük állt. De valahogy ez most egészen más, mint az eddigiek...

Fred halkan felnyögött, ahogy bátyja szétfeszítette lábait és befeküdt közéjük. Ágyékuk sokadszorra ért már össze, de most érezte igazán, mennyire komoly George elhatározása. A fiú feltérdelt, nedves ajkai elszakadtak tőle.

- Mi...?

George csípője óvatosan előrelendült, Fred pedig egész testében összerezzent. Hirtelen éles fájdalom hasított az alhasába: bátyja lassan hatolt belé, vigyázva szeretett testvérére, de ő maga is felszisszent először. Fred szemei kitágultak az ijedtségtől, majd, amikor George gyengéden mozogni kezdett benne, megteltek könnyel. Az ajkába harapott, majd félrefordította a fejét, és összeszorított szemekkel hagyta, hogy szívének szétmarcangolója azt tegyen vele, amit csak akar. Megmarkolta a lepedőt, és megpróbálta ellazítani a testét, hogy minél kisebb fájdalmat érezzen.

George ekkor fölé hajolt, megsimogatta izzadt homlokát és félresöpörte nedves tincseit. Ajkaival pillangószerű csókokkal borította el arcát és nyakát, felitatva ezzel a kitörő könnyeket. Szorosan hozzábújt, amitől valamennyire nőtt Fred biztonságérzete is. Félénk mozdulattal átkarolta bátyja derekát, hogy megkapaszkodhasson benne, hiszen annak ritmusos mozgása egyre gyorsabbá vált. Immár mindketten hangosan sóhajtoztak, bár George felszabadultabb nyögéseket is hallatott.

Fred furcsa bizsergést kezdett el érezni a testében. Combjának belső felét egyre forróbbnak találta, és ismeretlen ernyedtség vett erőt rajta. A szíve szaporábban kezdett el verni, légzése is felgyorsult. Úgy érezte, mindjárt szétfeszítik a belső, pulzáló erők. Ágyéka lüktetett, és minden mozdulat vagy érintés csak fokozta ezt az izgalmi állapotot. Kissé félve odabújt bátyja mellkasához, aki szintén észrevette a fiú szokatlan reakcióit. Mosolyogva cirógatta az arcát, miközben szeretkeztek, érezte annak sebes szuszogását, majd szeretetteljesen megcsókolta. Fred belekiáltott az éjszakába, mikor megérezte kettejük közt a szerelmeskedés forró nyomát.

George most, hogy testvére már eljutott a csúcsra, csak azzal törődött, hogy ő maga is elérje a beteljesedést. Nem sokat kellett már erre várnia. Heves ringatózás közepette sóhajtva megremegett, Fred pedig érezte, hogy lassú, meleg folyam önti el a testét.

Reszketve váltak el egymástól, bár George még jó sokáig ölelgette öccsét.

Fred azonban oldalára fordult és hátat fordított testvérének. Bebújt a takaró alá és összegömbölyödött. Szemeinek nagy, sötétbarna bogara remegni kezdett, majd csillogóvá vált a könnyektől. Ajkai elvékonyultak, és halkan hüppögni kezdett.

Tulajdonképpen csak most kezdett George-ban tudatosulni, mit is tett a testvérével. Mélységesen megrendítette, hogy szenvedni és sírni látja azt a fiút, akit mindennél és mindenkinél jobban szeret. Bebújt hát ő is a takaró alá, egészen hozzásimult, de a fiú ettől megint csak összerezzent. Ijedt sóhaj hagyta el a lelkét.

Bátyjának a szíve majd megszakadt a fájdalomtól. Betakarta hát a remegő fiút, és könnyes szemekkel elhúzódott tőle. Ekkor azonban egy félénk kéz kulcsolódott a karjára.

- Ne! - suttogta öccse.

George felült, keze megállt a levegőben.

- Testvérek vagyunk, igen... - motyogta Fred a párnának. - És ikrek. De az ikrek mindent... együtt csinálnak... Ha te így szeretsz engem - feküdt hanyatt, és nézett George szemeibe -, hát én is hasonlóképpen fogok érezni irántad - mondta meglágyuló vonásokkal. - Maradj, kérlek...