Szürke ég

- Ne számítsd rá, hogy legközelebb is kihúzlak a csávából, Harry. Arra nem tudlak rávenni, hogy komolyan vedd Sirius Blacket; de azt hittem, nagyobb hatással lesz rád az a jelenet, amit a dementorok jóvoltából többször is végighallgattál. A szüleid az életüket adták érted… Nem épp a hála jele, hogy egy zacskóra való bűvészmutatványért kockára teszed azt, amiért ők meghaltak.

Azzal Lupin sarkon fordult és ott hagyta a fiúkat.

Harry még napokkal később is rettenetesen nyomott volt. Megviselte Remus fejmosása, főképp azért, mert tudta, a tanárnak bizony nagyon igaza volt. Az ikrek mindenféle csodabazárbeli holmival próbálták meg felvidítani, kevés sikerrel. Értékelte ugyan az igyekezetüket, de inkább félrevonult, nehogy megfertőzze mélabús hangulatával a többieket. Ron is látta rajta, hogy valami baja van, de amikor erre terelődött a szó, csak a vállait vonogatta.

- Figyelj, Harry, biztos visszaadja majd a térképet! Ha kell, visszalopjuk az irodájából!

- Ron, nem érted, hogy itt egyáltalán nem a térképről van szó? Kedvelem Lupin professzort, ő a legjobb tanárunk azóta, hogy ide járunk! És most haragszik rám, mert olyasvalamit tettem, amit nem lett volna szabad! Hermionenak igaza volt: tényleg nem kellett volna lemennem Roxmortsba… - merengett el egy picit. – Nem érdekel a térkép! Egyszerűen nem akarok haragban lenni Lupin professzorral!

- Szerintem ne aggódj. Emiatt biztos nem fogja lerontani a jegyeidet az év végén…

- Ron! Hogy lehetsz ekkora tuskó? – csattant fel Harry. – Nem érdekből akarok kibékülni vele!

Miután azonban kimondta ezeket, elhallgatott.

Valóban nem? Nem, a jegyei és vizsgái tényleg nem számítottak. De akkor mit remélt? Talán azt, hogy a professzor esetleg mesél majd neki a szüleiről? Hiszen ismerte őket, tudja, hogy az életüket adták a gyermekükért, talán… Talán olyan apró, kedves dolgokat is mesélhetne neki, amikről senki más nem tud. Elvégre együtt jártak iskolába. Vágyott rá, hogy többet megtudjon róluk. Kívánta, hogy a férfi megbocsásson neki. Vágyott a társaságára…

Az egész helyzet zavarttá és szétszórttá tette. Az óráin inkább passzív maradt, noha korábban sem volt túlságosan buzgó. De ezekben a napokban néha még a tanári felszólításoknak is nehezére esett eleget tenni. Többször előfordult vele, hogy egy-egy tankönyvét a klubhelyiségben vagy a szobájában felejtette, ahelyett, hogy magával vitte volna az órára. Gyógynövénytanon úgy mászkált, mint aki félig alszik. Meg is lett az eredménye: leborított egy cserepes növényt a polc széléről. Piton bájitaltan óráján még a szokásosnál is több pontba került a Griffendélnek szeleburdisága, ezért McGalagony már-már azon volt, hogy a javasasszonyhoz küldi a fakó arcú, sápadt kölyköt.

- Rendben, a mai órának vége! – zengett fel Lupin professzor hangja az egyik sötét varázslatok kivédése óra végén.

Harry szinte csak erre eszmélt fel. Végig el volt merülve a gondolataiban, tanárát figyelve, vajon miként reagál a jelenlétére. Fájdalmasan kellett beismernie, hogy a férfi még mindig haragudni látszik. Akárhányszor találkozott a tekintetük, a professzor arca elkomorodott, szemei pedig ugyanúgy szikráztak a szigortól, mint aznap, mikor elvette Harrytől a térképet. Az órán egyszer sem szólította fel, de Harry örült ennek: attól tartott, semmi értelmeset sem tudna kinyögni.

- Kérném a vámpír-esszéket, ide, az asztalom szélére! – tette hozzá Lupin.

Harryben meghűlt a vér. A fogalmazást a párnája alatt felejtette! Remegő kézzel jelentkezett. Kicsit örült, hogy nem ő volt az egyedüli. Neville szintén nyújtózkodott mellette, ugyanolyan bátortalanul.

- Akik elfelejtették elhozni, még ma leadhatják az irodámban – sóhajtott Lupin, a két fiúra pillantva.

A tekintetétől Harry úgy érezte magát, mintha nyakon öntötték volna egy vödör hideg vízzel. Letörten botorkált vissza a klubhelyiség felé. Semmiképpen sem akarta Neville-lel egy időben átadni a dolgozatot. Ha már így adódott, szeretett volna élni a lehetőséggel, és beszélni a professzorral, hátha sikerül tisztázni ezt a faramuci helyzetet.

Mikor meggyőződött róla, hogy Neville már vissza is ért, akkor mászott ki a portrélyukon. Míg a tanár irodája felé botorkált, magában motyogott, szavakká formálva gondolatait. Azt tervezgette, mit is fog majd mondani. Pár percig még tétlenül állt a tanterem ajtaja előtt, majd sóhajtva bekopogott. Mivel nem érkezett válasz, újból zörgetett, immár hangosabban. Lenyomta a kilincset, de az ajtó zárva volt.

Összeszorult a torka. Csak nem ment el?

- Talán csak visszavonult a szobájába… - gondolta. – Vajon el fogja így fogadni az esszémet?

Szerencséjére pont összefutott Félig Fej Nélküli Nickkel, aki útbaigazította őt Lupin professzor lakosztálya felé.

Még sohasem járt a kastélynak ezen a részén. A folyosók sötétek voltak, és kihaltnak tűntek. Egy tanárnak sem volt itt kvártélya, jobbára csak használaton kívüli raktárhelyiségek és poros tantermek voltak errefelé. Harry azon töprengett, vajon miért egy ilyen elhagyatott helyen van Lupin szobája. Biztos vannak helyesebben kinéző lakosztályok is Roxfortban… Vagy mindegyik SVK tanár itt lakik?

Megköszörülte a torkát és bekopogtatott. Meglepetésére a zár kattant, az ajtó pedig nyikordulva kinyílt. Bedugta a fejét, de a piciny nappaliban nem talált senkit.

- Hahó… - mondta halkan, miközben kíváncsian körbepillantott. – Bejöhete…

Ekkor meglátta a tanárt, aki a hálószoba ablakának párkányán ücsörgött.

- Öhm… jó… estét – kukkantott az órájára Harry. – Én csak… nem találtam senkit az irodában, ezért gondoltam…

- Tedd csak le az asztalra a dolgozatot…

Harry szomorúan sóhajtott. Az asztalkán egy csészét rakott a pergamenre nehezékként, nehogy a huzat lefújja onnan. Tördelte egy ideig a kezét, majd végül rászánta magát.

- Lupin professzor, én…

A férfi nem mozdult. Harry azt hitte, talán nem hallja szavait, ezért közelebb ment, és megállt a hálószoba ajtajában.

- Én csak… tudom, hogy a szüleim meghaltak, hogy megvédjenek. De nem játszadozni akartam az életükkel, amikor lementem Roxmortsba.

Lupin felemelkedett a helyéről, és szigorúan a fiú szemeibe nézett.

- Ha ilyen felelőtlenül veszélynek teszed ki magad, sajnos arra nincs más magyarázat.

- Csak a barátaimmal akartam lenni! – fakadt ki Harry. – Csak itt az iskolában lehetünk együtt. Ha még kirándulni sem mehetek velük, megint teljesen egyedül fogok maradni…

- Egy gyilkos mászk…

- Tudom, hogy Black odakint ólálkodik! És tudom, hogy rám vadászik!

A professzor elsápadt.

- De nem fogok elrejtőzni, begubózni, csak hogy minél tovább élhessek! Nem vagyok gyáva! Nem félek tőle! Sem mástól…

Lupin szánakozva méregette. Az arcáról eltűnt a harag, helyette gondoskodás és aggodalom jelent meg.

- Nem fogok lemondani a barátaimról, csak azért, hogy magamat védjem – jelentette ki, majd sarkon fordult és már vágtatott is kifelé a szobából. Két vékony kar azonban elkapta és átölelte a nyakát.

- Várj… - suttogta a fülébe Lupin.

Harry megremegett, ahogy a férfi forró lehelete nyakának érzékeny bőréhez ért. Tarkóján kellemes bizsergés futott végig.

- Várj, kérlek, ne menj el – fogta kézen a tanár, és az ágyhoz vezette. Leültek a szélére. – Ne haragudj, hogy olyan goromba voltam veled… Én… annyira féltelek, hogy valami bajod történhet – simogatta meg a fiú arcát. – Nem bírnám elviselni, ha bántana valaki…

Közelebb húzódott Harryhez.

- Aggódom érted… és nem akarlak téged is elveszíteni…

- Engem… is…?

- Nem volnék képes még egy Potter halálának hírét hallani… - ölelte magához.

- Ennyire… ennyire ismerte a szüleimet?

- Édesapád volt a legcsodálatosabb barát, akit valaha kívánhattam magamnak… Benned mindig csak őt látom… nem tudnám őt még egyszer elveszíteni… Ezért is óvlak mindentől. Már csak te maradtál… egyedül te emlékeztetsz rájuk… azokra a boldog évekre, amiket velük töltöttem.

Harry nagy, csillogó szemekkel hallgatta szavait. Egy pillanatnyi csend telepedett a szobára. Remus, mielőtt felfogta volna, mit tesz, kezeibe fogta Harry arcát, és óvatos csókot lehelt ajkaira.

- Szerettem az apádat… - suttogta. – Talán jobban is, mint kellett volna… - folytatta egy nagy sóhajt követően. Homloka Harryéhez ért, és egy pillanatig nem tudott a szemeibe nézni.

A fiú azonban nem húzódott el tőle, csak remegő kezeivel megsimogatta vékony, hosszú ujjait. Mikor meglepetten felegyenesedett, a fiú előrelendült és visszacsókolta. Igaz, kicsit esetlenül tette, Lupin gondolta is, hogy korábban még nem volt része ilyesmiben, mégis mindent beleadott ebbe a csókba, ami csak a szívében lakozott. Felbátorodva a pozitív visszajelzésen a fiú dereka köré fonta karjait, és lassan hanyatt döntötte az ágyon. Félig föléje hajolva szívogatta ajkait, keze pedig a mellkasát simogatta.

Testében a bizsergés egyre fokozódott.

- Harry, várj! – sóhajtott. – Várj, kérlek… - cirógatta meg a fiú száját. – Biztos vagy benne, hogy… ezt akarod? Tudnod kell, hogy…

Nem fejezhette be, ugyanis Harry, ha félénken is, de bólintott, és nyakát átölelve újra csókban csüngött ajkain.

- Ó, Harry… - remegett meg Remus.

Feljebb húzódtak az ágyon, Remus keze pedig, miközben az izgalomtól telt és kemény ajkaik egymáséi lettek, felfedezőútra indultak a fiú törékeny testén. Póklábak könnyedségével és puhaságával zongoráztak ujjai a keskeny mellkason, feltűrve a trikót, megtapintva a selymes bőrt alatta.

- Milyen sovány… - gondolta. – A bordái… kitapinthatók a csontjai… - szuszogta.

Oltalmazón átölelte a derekát, a hátán is felhúzva a pólót. A gerincét, lapockájának csontjait érintette, miközben a hasát és köldökét puszilgatta. Harry kéjesen sóhajtozott, remegve fogta szabad kezét.

- Segítek levenni – suttogta Remus, kibújtatva a fiút a feleslegessé vált felsőrészből.

Miután Harry újra hanyatt dőlt a párnán, Lupin egy pillanatig tétován magasodott fölé, kezein támaszkodva. A fiú szíve szaporán vert, látszott, hogy nagyon izgul. Hogy megnyugtassa, megcsókolta a homlokán. Hozzásimult, kezei pedig lassan lefelé siklottak Harry mellkasán. A nadrágjához érve lelassult simogatása, és csak óvatosan merte megérinteni az ágyékát. Harry azonnal megremegett, arca pedig rózsaszínes árnyalatot öltött.

- Annyira… fiatal vagy még ehhez… Annyira…

Remus azonban nem tudta fékezni az ösztöneit.

- Ugye… még sohasem csináltál ilyesmit?

Harry megrázta a fejét, de látszott: zavarja, hogy rajta egyre kevesebb a ruha, míg tanára teljesen felöltözve fekszik mellette. Remus, felismerve a gondolatait, lassan vetkőzni kezdett.

Karján felállt a szőr, mikor meztelen mellkasuk egymáshoz simult. Ujjai kigombolták fiú nadrágját, majd becsusszantak alája. Harry lábai szinte reszkettek. Görcsösen mozdulatlanná váltak. Nem volt ereje fészkelődni, a szégyenérzet eluralkodott rajta.

Remus kihúzta a kezét, és tovább kényeztette a szemérmes fiút. Sikerült leküzdenie magáról a nadrágot, Harryével pedig már sokkal könnyebben boldogult. Alsónadrágjaik is a földre hullottak.

- Nem kell félned… - búgta a fülébe.

Újra a fiú csípője felé kígyózott jobb keze, megérintve az egyre merevedő férfiasságot. Ujjaival finoman simogatta és dörzsölgette az érzékeny testrészt, de nem mulasztotta el kényeztetni az ágyék többi részét sem.

Harry az ő derekába kapaszkodott, odabújva mellkasához, várva, hogy mi történik ebben a teljesen új, szégyenérzettel teli, ám mégis gyönyörű helyzetben. A férfi ugyanúgy sovány volt, mint ő, testét azonban érdekes forradások, mély karmolások borították. Izgatta a halovány bőrt felszántó sebek látványa, ezért félénken megérintette némelyiket, meg is csókolva egyiket-másikat.

Remus felnyögött, dicséretként még odaadóbban kulcsolódtak ujjai a fiú legnemesebbik szervére. Hálából kitapintotta az érzékeny gátat, Harry pedig felkiáltott az érintésére. Teste megfeszült és forró folyam lepte el csípőjét. Lihegve, köszönettel teli szemekkel pillantott Lupinra. Az mosolyogva megcsókolta szemeit, majd az éjjeliszekrény fiókjából előkotort egy átlátszó krémmel teli tubust.

Mindkettejüket bőségesen bekente a hűvös kenőccsel. Harry reménykedve várta, mi lesz, mégis kicsit megszeppentnek tűnt. Remus föléje hajolt, széjjelebb tolva lábait. Az ő gerjedelme egyre hevesebb lett, és a kielégülésért áhítozott.

Mikor azonban előrelendült, nem tudott beléhatolni, mert a fiú görcsösen összerándult. A hirtelen fájdalomtól összeszorította a szemeit.

- Jól van… - suttogta a fülébe. – Jól van…

Újra simogatni kezdte.

- Ne félj… nem akarlak bántani… nem szeretnék fájdalmat okozni… nyugodj meg, kérlek… Csak lazulj el… Rendben?

Harry lassan bólintott.

- Jól van... – adott egy puszit az arcára. – Most sóhajts egy nagyot…

Másodszorra sikerült mélyen a fiúba siklania. Annak felpattantak a szemei, nyögve kapaszkodott a férfi nyakába.

- Jól van… - szuszogta Remus, csak hogy megnyugtassa.

Jó mélyre hatolt, és előbb lassan, majd ritmusosan egyre gyorsabban kezdett el mozogni. Mégis… megőrjítette a fiú csodálatosan szűk teste. A vére pezsgett, a zsigerei szinte bukfencet hánytak a gyönyörtől, melyhez foghatóban még sohasem volt része. Csókokkal és gyöngéd simogatással jutalmazta az odaadó fiút, aki szünet nélkül sóhajtozott alatta. Nem bírta azonban sokáig, és Harry testében szabadjára engedte magját.

Harrynek ugyan nem sikerült még egyszer elérni a beteljesedést, mégis, úgy érezte, még sohasem szerette őt ennyire senki…