Elmentél

Soha nem gondoltam, hogy tudsz ekkora fájdalmat okozni. Mindig is fájdalmat okoztál, egész életeden keresztül. Amikor a Potter bagázs tagja voltál, amikor összeálltál Blackal, és ahányszor csak láttalak. Igen, még akkor is kínt okoztál nekem, ha csak rád néztem. Hogy mennyire gyűlöltelek! Gyűlöltelek, mert szótlanul tűrted, hogy barátaid megalázzanak, és gyűlöltelek azért, mert Black szeretője voltál. Őt szeretted, őt! Egy életen keresztül próbáltalak elfelejteni, megpróbáltam kitörölni fejemből borostyánszínű szemedet, de vannak dolgok, amiket nem lehet. Ha éjszakánként Veled álmodtam, mindig remegve ébredtem, a gyomrom összeszorult és a szívem hevesen vert. Mindig is menekültem előled, de a sors különös fintora folytán mindig találkoztunk. Amikor tanár lettél, és amikor a Rendbe léptél. Mekkora kínt jelentett, hogy szinte minden nap látlak, ott vagy mellettem és mégis mérföldnyi távolságokra tőlem. Reménytelenül szerettelek, amióta megismertelek. Miért? Miért okoztál ennyi fájdalmat? Akkor még azt hittem, ennél nagyobb gyötrelmet nem is okozhatsz, de most már tudom, tudom, hogy az, semmi volt, ahhoz képest, hogy végig kellett néznem halálod. Minden egy téli reggelen kezdődött. Pontosan emlékszem, zuhogott a hó, jeges szél fújt, és én a Rend főhadiszállásán (hogy mennyire gyűlöltem ezt a helyet) olvastam egy könyvet a nem kimutatható mérgekről, és te beléptél. Háttal ültem az ajtónak, mégis megéreztem, hogy Te vagy az. Közelséged úgy hatott rám, mint az égető tűz. Felálltam, és hidegen végigmértelek. (szívem úgy dobogott, hogy azt hittem meghallod) Vékony, foltozott, szakadt talár volt rajtad, ami semmit nem védett a hideg ellen. Sápadt voltál és vékony, annyira lefogytál, hogy borostyánszínű szemeid szinte kivilágítottak arcodból. Nem tudtad feldolgozni szeretőd másodszori elvesztését, soha többé nem látott senki mosolyogni.

-         Mit akarsz? – kérdeztem barátságtalanul. Közelebb léptél.

-         Csak azt szeretném… Tudom hogy haragszol, de szeretném, ha, ha ezt az ellenségeskedést… - elhallgatsz, és könyörgő szemekkel nézel rám. Lassan előrenyújtod kezedet, arra várva, hogy kezet rázzunk. Rémülten léptem hátra. Ó nagy ég! Csak nehogy hozzám érj, mert akkor elvesztem!

-         Csak bocsánatot akartam kérni… - olyan elveszetten nézel rám, hogy majdnem megszántalak.

-         Mit gondolsz? Szerinted, lehet bocsánatot kérni, mind azért, ami történt? – mondtam, miközben csak arra tudtam gondolni, hogy szeretnélek a karjaimba tartani, és csókolni, és csókolni…

-         Hát, akkor… Elnézést a zavarásért… - néhány másodpercig még a szemembe nézel, majd lehajtod a fejed. Megkönnyebbülten fordultam el, amikor hirtelen görcsös köhögés kapott el. Szemed kitágult, kezedet torkodhoz kapod, rémülten néztél rám.

-         Segíts… segíts… - suttogtad, és arcod eltorzult a fájdalomtól.

Hozzád ugrottam, és te a karjaimba ájultál. Hihetetlenül megijedtem. A kanapéhoz vittelek, és gyengéden lefektettelek. Kisimítottam egy nedves tincset homlokodból, és arcodat figyeltem. Már rendesen vetted a levegőt, már elmúlt a fájdalom. Vágyakozva simítottam végig a fehér bőrt. Ott feküdtél előttem, teljesen védtelenül, gyengén és kiszolgáltatottan. Egyszer csak nem voltam már ura testemnek. Egyre közelebb és közelebb hajoltam, míg szájunk össze nem ért. A sok-sok év minden sóvárgása benne volt ebben a csókban, és nem érdekelt többé semmi. Csókomra tértél magadhoz. Egy pár pillanatig döbbenten néztél rám, majd karodat átfontad nyakamon és viszonoztad a csókot. Annyi szomorúság és kétségbeesés volt ebben a csókban, hogy úgy éreztem, összeroskadok fájdalmad súlya alatt. Óvatosan lehámoztam rólad a ruháidat, miközben végig gyengéden simogattalak. Azon az éjszakán voltam a legboldogabb egész életemben, bár tudtam, hogy szíved soha nem lesz az enyém. Akkor még nem értettem, hogy mi is sodort karjaimba, de másnap mindenre megérkezett a válasz. Ott feküdtél, egy vékony pokrócban, amikor a reggelit hoztam. Rám néztél borostyánszínű szemeiddel, és én tudtam, hogy mindaz a boldogság, amit tegnap még elérhetőnek láttam, az csak egy álom volt.

-         Perselus… Én, én… Meg fogok halni… - suttogtad, és én éreztem, hogy lábaim

elgyöngülnek.

Leültem melléd, és végigsimítottam sápadt arcod. Azt hiszem, az én sorsom nem az, hogy boldog legyek. Megértettem, ó nagyon is megértettem, hogy soha nem éreztél irántam semmit, és soha nem is fogsz. De szükséged van valakire. Rám. Már akkor tudtam, hogy ha igent mondok, bele fogok halni. Tudtam, és mégis, gondolkozás nélkül mondtam igent. Átöleltelek, és megcsókoltalak, és te megkönnyebbülten csókoltál vissza. Ezután mindig együtt voltunk, és én vigyáztam Rád. Vigyáztam, és közben néztem, ahogy folyamatosan romlik az állapotod. Napról napra soványabb, és sápadtabb lettél, bármit is tettem, bárhogy is óvtalak, rá kellett jönnöm, hogy haldokolsz. De ahogy a számodra kiszabott idő egyre fogyott, te egyre csak boldogabb és boldogabb lettél.

Ott voltam akkor is, amikor elmentél. Ott ültem az ágyad mellett, és megpróbáltam mosolyogni, megpróbáltam a fájdalmamat a jól ismert Perselus Piton álarca mögé rejteni. Csak szorongattam a kezedet, néztelek, ahogy majdnem elvesztél a sok takaró, és a párnák között. Annyira lefogytál, hogy már felkelni se volt erőd, a csontsovány arcodból csak különös tűzzel égő borostyánszínű szemeid világítottak ki. Már nem voltál magadnál, arcodon földöntúli boldog mosoly, te már nem voltál itt ebben a testben, amely végleg egy átutazó hajlékává vált. Remegve simogattam a kezedet, és egy szót sem szóltam, mert tudtam, hogy ha egyszer kinyitnám a szám, talán már nem tudnám visszafojtani azt a fájdalmat, ami majdnem szétfeszített belülről. Váratlanul rám néztél, és elmosolyodtál:

-         Köszönöm… - ezek voltak az utolsó szavak, amiket hozzám szóltál, vettél egy nagy

levegőt, és örökre elhagytad ezt a testet.

Mosolyogva, boldogan távoztál, utolsó leheleteddel Sirius nevét súgtad.

Remus. Remus! REMUS!!!!!!!!!

Borzadva dobtam el, immár hideg kezedet. Arcodon olyan kifejezés, mint aki most élte át élete legnagyobb boldogságát. Talán így is volt. Szemeid, azok a különös, bódító tűzzel égő szemek, amelyek megbabonáztak egykor, most fénytelen kövek voltak. Lezártam őket, nem akartam, hogy ez az élettelen hús, a csontok, a hideg kavicsok… Nem, ez már nem te voltál. Te elmentél. Elmentél, és most egy olyan helyen vagy, ahol biztos együtt vagy Siriussal, a barátaiddal, nincs több gond, nincs több megaláztatás, nincs több fájdalom. Vagy egyszerűen csak egybeolvadtál a sötétséggel. Nem tudom. De bárhol is vagy, bizonyára sokkal boldogabb vagy, mint én. Nem tudtam sírni. Már nem. Te elmentél. Én meghaltam. Nem tudom, hogy van-e mennyország, vagy pokol. Ha esetleg van, azt hiszem, nem vár rám egyik sem.

Szeretlek Remus Lupin, szeretlek, jobban, még a saját életemnél is! Te élsz, én meghaltam. Isten veled.