KÖNNYEK TENGERÉBEN

Dumbledore elhozott. Itt vagyok, a Black-házban. Soha nem jártam még itt. És hogyhogy mégis itt vagyok? Dumbledore-nak szó szerint meg kellett szöktetnie apámtól. Na, igen… Lucius Malfoy… az apám. Ő halálfalónak szánt. De én nem akarok az lenni. És Dumbledore tudja ezt. Ő mindig tudja, mit érzek. Azt is tudja, hogy mostanában kavarognak bennem az érzések. A lelkemben gyűlölet és szeretet harcol egymás ellen. És ő ezt észrevette. Azért is hozott ide. Tudja, hogy belőlem nem fog feltétlenül halálfaló válni.

-         Gyere, Draco. Nagyon késő van, de talán találunk még valakit a konyhában.

Dumbledore elindul velem a sötét csarnokon keresztül egy ajtó felé. Kíváncsi vagyok, hogy pontosan kik vannak itt. Az égvilágon semmit nem tudok a Főnix Rendjéről. Vajon Harry Potter is van?

            Potter… a név gondolatától is gyűlölet veszi át uralmát a lelkemben. De… él bennem egy emlék… Alig egy hónapja, mikor még Roxforti diák voltam és a tó partján sétáltam, Őt pillantottam meg. Pottert. A parton ült és a tükörsima vizet bámulta. Szemeiben könny  csillant… Az óta a pillanat óta nem bírom kiverni őt a fejemből. Nem tudom, mi üthetett belém. Könnyes tekintete egész nap a szemeim előtt lebeg és képtelen vagyok elhessegetni magam elől. Mit jelenthet ez?

            Az ajtó mögött egy lépcső van. Lemegyünk rajta és egy félhomályos helyiségbe érkezünk. Azt hiszem, ez a konyha. A hatalmas asztalnál egyetlen ember ül: Harry Potter.

-         Te még ébren vagy? – kérdezi tőle Dumbledore.

Potter fölnézett. Szemei furcsán fényesek.

-         Nos, megjött Draco. Ha úgysem alszol, körbevezethetnéd a házban…

Potter bólint.

-         Hát akkor, jó éjt, fiúk!

Dumbledore vidoran kisétál a teremből. Pár percig csak állok egy helyben, aztán leültök az asztalhoz. Nem szólok Potterhez, de ő sem beszél velem. Üveges szemekkel bámul maga elé. Belenézek a smaragdzöld szempárba – és összeszorul a szívem a bánattól – vagy a sajnálattól?

-         Mi bajod? – kérdezem jóval tapintatlanabbul, mint eredetileg akartam.

-         Semmi – feleli.

-         Tudom, hogy van valami – makacskodom.

-         Tudni akarod? – kérdezi. – Rám emeli szomorú tekintetét.

Bólintok. Fölállok és átülök mellé. Székemben felé fordulok.

-         Mi történt veled? – kérdezem lágy hangon. Saját magamat is meglepem vele.

Rám néz. Megremegek a tekintetétől. Nyelek egyet.

-         Hidd el, jobban éreznéd magadat, ha elmondanád… - kezemet bátorítóan ráteszem kezére. Székemmel közelebb húzódom hozzá. – Mondd el nekem. Esküszöm, senkinek nem adom tovább.

Ő csak fájdalmasan megrázza a fejét. Összeszorítja szemeit és hirtelen beleomlik a karjaimba.

-         Nyugi… - suttogom.

Fejét gyengéden rányomom a vállamra. Érzem, amint két karja kétségbeesetten átkarol engem. Belemarkol a taláromba. Fejemet ráhajtom Harryére.

-         Nyugi… - ismétlem. – Semmi baj…

Lassan ringatni kezdem. Szapora légzése egyre lassul, végül fölveszi mozgásom ritmusát. Érzem, amint könnyei átáztatják ruhámat, de nem szólok semmit. Jó ez így. Egyik kezemmel megszorítom az ő kezét, a másikkal pedig magamhoz ölelem. Ha tehetném, leállítanám az időt, hogy ez a pillanat örök időkig tartson. Egy puszit nyomok az arcára. Karjaim közt összerándul a teste.

-         Bocsáss meg… - szabadkozom.

Nem szól semmit, csak megrázza a fejét. Majd meghasad a szívem. Fáj látnom, hogy mennyire szomorú. Hirtelen az én szemeim is könnybe lábadnak. Próbálom visszafogni őket, de nem tudom… A cseppek végigcsorognak az arcomon. Nem tudom, mi ütött belém. Harry még keservesebben kezd zokogni. Erősen remeg karjaim között. Óvatosan eltolom magamtól és belenézek gyönyörű, zöld szemeibe. Így, kisírva még szebbek…

-         Istenem… - motyogom magam elé.

Hirtelen rájövök, mi ütött belém. Most már tudom, hogy pontosan mit érzek Harry iránt. Szeretem őt. Szerelmes vagyok belé. Becsukom a szememet és lágy puszit nyomok a szájára. Újabb könnycseppek csorognak le az arcán.

-         Oh, Draco… - suttogja remegő hangon. – Én… Én… - újabb könnycseppek jelennek meg a szemében.

Most már őt is értem. Tudom, mi történt vele. Tudom, hogy mitől van ennyire kiborulva. Ugyanúgy szeret engem, mint én őt… Csak ő előbb rájött.

-         Szeretlek… - mondom ki helyette a még kimondatlan szót. – Szeretlek, Harry…

Az én szemeimben is újabb könnycseppek jelennek meg. De ezek már nem a bánat, hanem az öröm könnyei…

            Átölelem, és gyengéden megcsókolom. Ő visszacsókol. Mindketten bátortalanok vagyunk. Kíváncsian ízlelgetjük egymást. Mikor szétválunk, Harry ismét a karomba omlik.

-         Szeretlek… - motyogja elcsukló hangon.