Utolsó Percek

Annyira fáj… Olyan fájdalmas kibírni ezt az egészet. Másokkal látni. Mardekárosokkal. Régen olyan szép volt minden… Mint egy álom… Olyan rossz visszagondolni az együtt töltött szép hetekre… Annyira jó volt minden. Emlékszem, az egész téli szünetet együtt töltöttük. Otthon, nálad. A Malfoy-kúriában. És nem érdekelt téged, mit szól apád, nem számított, mennyit sopánkodik édesanyád… Mert szerettél engem… Velem akartál lenni. És én… én is szerettelek, és…  még mindig szeretlek. Nagyon szeretlek.

         Harry oldalra fordította a fejét. Nem tudott ránézni a tölgyfaajtó előtt csoportosuló mardekáros társaságra.

         Pár hete még velem álltál ott, édesem… Velem nevettél… velem beszélgettél… Mit csináltam rosszul, hogy elhagytál? Miért tetted ezt velem? Miért velük vagy? Nekem nem szóltál semmit. Egyik napról a másikra hagytál el…

         Harry visszafordult a hatalmas ajtó küszöbéről, és a márványlépcső felé vette az irányt. Elhatározása egyik pillanatról a másikra jött. Nem gondolkodott rajta. Tudat alatt vágyott az örök felszabadulásra.

         Én szeretlek téged. És te engem, Draco? Nem… Biztosan nem szeretsz. Akkor nem hagytál volna el… Miért nélkülem folytatod?

Annyiszor próbáltalak már feledni, de soha nem sikerült. Akárhányszor megpillantalak, a szívem olyan hevesen kezd verni, hogy azt hiszem, mindenki, aki a közelemben van, meghallja. De te… Olyan hűvös nyugalommal mész el mellettem, mintha még egy csók se csattant volna köztünk soha… Annyi mindent éltem át veled… Oly sok mindent tanítottál nekem. Bevezettél egy olyan világba, megmutattál egy olyan életet, melyről álmodni se mertem soha. Boldog voltam. Boldogabb, mint addig bármikor… És vége. Olyan hirtelen foszlott szét körülöttem minden, hogy magamhoz térni se volt még időm… És… nem is akarok magamhoz térni. Nem akarok, mert tudom, hogy akkor még szörnyűbb lenne minden… Pedig így is az. Hiába képzelem, hogy még mindig együtt vagyunk, hogy a nagyteremben, a parkban, a Szükség Szobájában csak rám vársz, mikor belül, legbelül tudom, hogy nem így van…

         Olyan egyedül vagyok… Úgy érzem, nincs mellettem senki, akibe belekapaszkodhatnék, hogy ne húzzon magával a bánat szörnyű örvénye…

         Harry a Szükség Szobája felé vette az irányt. Egyedül akart lenni. De most nem azért, mert nem szeretett volna beszélgetni, hanem el akarta érni az örök szabadságot.

         Nem bírom tovább, Draco. Nem tudok mit tenni. Annyiszor próbáltam beszélni veled. Oly sokszor szerettem volna kihúzni belőled hirtelen jött ridegséged okát, de egyszer se adtál választ nekem. Ismét az a fellengzős, önelégült Draco Malfoy lettél, mint aki régen voltál. Hát mikor veszed már észre? Mikor nem leszel elég vak ahhoz, hogy feltűnjön: szükségem van rád…

Nem merek aludni. Rettegek attól, hogy álmomban ismét lejátszódnak előttem az együtt töltött gyönyörű órák. De ugyanakkor vágyom is ezekre a csodás pillanatokra. Hiszen olyankor ismét veled lehetek. Újra érezhetem ajkad édes ízét, újra hozzáérhetek selymes bőrödhöz, ismét hallhatom halk szuszogásodat…

         Szeretlek, Draco… Szeretlek, szeretlek, szeretlek, szeretlek… És örökké szeretni foglak. Hogyisne szeretnélek? Nem tudlak nem szeretni. Hiszen te vagy nekem az élet… Ha te nem szeretsz, nekem már semmi dolgom ezen a világon.

         Harry ráfordult a Szükség Szobájának a folyosójára. Háromszor elhaladt a fal mellett, majd benyitott. A szoba szinte teljesen üres volt. Csupán egy kád, egy csap, és egy kis doboz volt a teremben. A fiú gondolkodás nélkül odalépett a csaphoz, és megnyitotta. Jéghidegre állította a víz hőfokát, és leült a kád szélére.

         Bárcsak tudnád, hogy mindez azért történik, mert még mindig szükségem van rád...

Vajon ki rontotta el? Én, vagy te? Én. Biztosan én. Hiszen te… Hiszen te olyan tökéletes vagy. Képtelen lennél elrontani bármit is. Én tehetek róla. Túl sokat voltam Ronnal és Hermionéval. Nem álltam ki melletted, mikor cikizni kezdtek. Ez lehet a baj. Biztosan ez… De már… már nem tudok változtatni rajta. Hogy is tudhatnék? Nem állsz szóba velem. Vagy ha hozzám is kezdesz el beszélni, ajkaidat a kedves becézgetések helyett durva szavak hagyják el.

         Harry leoldotta magáról a talárját, és lassan vetkőzni kezdett.

         Vajon mit fogsz szólni? Örülni fogsz, hogy többé nem kell elviselned? Biztosan te leszel a legboldogabb a világon, mikor megtalálnak.

         Csak kérlek… Egyet kérek: bocsáss meg nekem. Nem tudnám elviselni, ha életed végéig gyűlölnél engem.

         Harry becsukta a szemét. Legszívesebben mindent, ami benne volt, leírt volna egy darab papírra. Mikor fölnézett, egy darab pergament, egy pennát, és egy tintásüveget pillantott meg a kis dobozka tetején. Gyorsan utána nyúlt. És leírta az első szavakat, amik eszébe jutottak:

Kérlek, bocsáss meg. Nem tudom, hol rontottam el. Talán gyenge voltam, mert nem mertem ellent mondani Ronnak és Hermionénak… Miért nem mondtál semmit? Miért hagytál kétségek közt vergődni?

     Nem bírom tovább. El kell mennem innen. De tudnod kell, hogy… Szeretlek…

     Szeretlek, és mindig szeretni foglak, Draco…

 Ne dobd el ezt a lapot, kérlek… Hiszen ez a bocsánatkérésem…

Harry nem merte átolvasni a rövid vallomást. Attól félt, összetépné… Letette hát a kád mellé a földre, megszabadult utolsó ruhadarabjaitól, és beleállt a kádba.

         Lába azon nyomban bizseregni kezdett a hideg víztől. De nem érdekelte. Most már nem érdekelte semmi…

         Vajon mit fogsz szólni, mikor meglátsz? Ha egyáltalán meglátsz… Az üzenet el fog jutni hozzád, tudom. Dumbledore oda fogja adni neked. És tudom… Tudom, hogy nem fogod elolvasni. Biztos vagyok benne, hogy ezer darabkára fogod tépni, és bele fogod vetni a tűzbe – ugyanúgy, mint pár napja a szívemet.

         Harry letérdelt. Az egész teste megborzongott, és bőre minden kis négyzetcentimétere lúdbőrös lett a hidegtől.

         Nem szeretnék most már rád gondolni. Mindig te jársz a fejemben, de már nem bírom…

         Harry előtt felrémlett Ron, majd Hermione képe. Mindketten boldogan nevettek. Nem volt semmi gondjuk, szerették egymást.

         Jobb lesz nekik nélkülem. Én csak kettejük közé állok. Megakadályozom őket abban, hogy boldogan szeressék egymást. Csak egyet akarok: hogy mindhármuk arca végre elmosódjon előttem…

Eddig minden próbálkozásom hasztalan volt. De most megváltozik minden. Több kudarc nem fog érni. Ha másképp nem, hát majd így verlek ki a fejemből. Pofonegyszerű lesz, és teljes mértékben hatásos… Hiszen többé nem foglak látni. És neked se kell majd elviselned engem. Nyugodtan élhetsz majd a többi roxfortossal…

         Harry beleült a kádba, és elhelyezkedett benne. Magához vette a kis dobozkát, és kinyitotta. Elővette a tartalmát, és a szemével egy vonalba emelte. Az éles kés pengéjén megcsillant a halvány fény, mely a teremben honolt. Majd leeresztette, és belemártotta a jéghideg vízbe.

         Most már egész testében vacogott, de nem törődött vele. Egyetlen dolgon járt az esze:

         Szükségem van rád...

Arcod hat éve kísért engem. Pontosan, azóta mióta a Roxfortba kerültem. De most elengedlek. Hiszen mindkettőnknek jobb lesz így… Te boldogan élhetsz, én pedig… Én pedig megszabadulhatok kínzó fájdalmamtól.

         De kérlek, könyörgöm… Soha ne felejtsd el, hogy mindig is szükségem van rád…

         Harry hátradőlt a kádban és behunyta a szemét. Aztán kinyitotta. Kicsorduló könnyeitől csak homályosan látott, de nem fáradt azzal, hogy letörölje őket arcáról. Lehajtotta a fejét, és bal csuklójára meredt, melyhez lassan hozzáérintette a kés hideg pengéjét. Most már nem csak a hidegtől reszketett, hanem a félelemtől is.

         Nem hátrálhatok meg… Már késő… Mindennek vége.

         Erősen megmarkolta a kést, és még erősebben hozzányomta a penge élét a bőréhez. Érezte a fájdalmat, de nem törődött vele.

         Hiszen mindjárt vége. Most már nem fog fájni semmi…

         Pislogott egyet, majd egy határozott mozdulattal rántott egyet a késen. Abban a pillanatban éles fájdalom hasított a csuklójába. Harry még egyszer, utoljára felszisszent. Látta, hogy a vére vörösre színezi színezi a jéghideg vizet, látta, hogy csuklóján öt centis, mély vágás van, aztán hirtelen elsötétedett előtte minden.

-         Szükségem van rád... – nyögte ki utoljára.