Hello

Nos, itt vagyok… Harry Potter házának ajtajában. A szívem a torkomban dobog. Már két éve nem láttam – pontosan azóta, mióta kijártuk a Roxfortot… Oh, Istenem, micsoda dolgokat éltem én meg vele ott. Csókjai a szívemig hatoltak, öleléseibe belevesztem, hangja hallatára teljesen elgyengültem, smaragdzöld szemei az őrületbe kergettek…

            Jaj, mennyi minden történt az elmúlt két évben. Mennyire gyűlölhet most engem… Egy szó nélkül képes voltam elhagyni – hogy halálfaló váljon belőlem. Mindent megbántam. Mindent! Már a legelején rá kellett volna jönnöm, hogy az én helyem nem apám, hanem Harry oldalán van. Hiszen szerettem őt! És még mindig szeretem. Tiszta szívemből… De féltem is – apámtól. És félelmem erősebbnek tűnt, mint szerelmem.

            Egy szó nélkül hagytam magára. Kihasználtam. És ezért most biztosan gyűlöl engem. Tisztán emlékszem mindenre… Beavatásom előtti utolsó estémet veled töltöttem. Egy üres tanteremben aludtunk. Azon az éjszakán… huh… a gondolatra is végigjárja testemet az a bizsergő érzés, ami aznap öntöttel el… Akkor és ott, abban a tanteremben adtad oda magadat nekem életedben először. Olyan közel voltunk akkor egymáshoz. Azt mondtad, biztos vagy benne, hogy mi ketten örökre együtt maradunk.

            Hajnalban hangtalanul sírva keltem fel mellőled. Patakokban csorogtak a könnyeim. De te nem vettél észre semmit. Mélyen aludtál. Mosolyogtál álmodban… Nem mertelek megcsókolni. Féltem, hogy fölébredsz…

            Kezeid érintését még akkor is magamon éreztem, mikor már a Roxfort parkján rohantam keresztül a Tiltott Rengetegbe. Zokogástól remegő kézzel vettem magamhoz a zsupszkulcsot, melyet apám egy bűbájjal helyezett el az egyik öreg fán… Miközben éreztem köldököm rándulását, csak rád tudtam gondolni. Arra, hogy te még mindig az elhagyatott teremben alszol, és azt hiszed, ha felébredsz, a karjaidban találsz…

            Hogyhogy most mégis itt vagyok? A szerelem hajtott hozzád… és az aggódás. A halálfalók merényletet terveznek ellened. Tervük szerint két nap múlva ilyenkor már nem fogsz élni… Oh! Összeszorul a szívem… Vajon hinni fogsz nekem? Biztosan tudod már, hogy halálfalóvá avattak. Hiszen Dumbledore semmit nem titkol előled. Vajon elmondta neked, mi lett belőlem? Istenem… Már előre félek a találkozástól… Mit fogsz szólni? Nagyon fogsz haragudni? Látni akarsz majd egyáltalán? Ha nem, én megőrülök… Belehalok… Rajtad kívül nem kell nekem senki más ezen a földön. Ha visszautasítasz, öngyilkos leszek… Igen. Hiszen nélküled nincs értelme az életemnek, szerelmem…

            Lassan fölemelem a kezem és a csengő felé nyújtom. Úgy érem, mintha a gyomromban több száz apró hal ficánkolna. Szédülök az izgatottságtól. Remegő kézzel nyomom meg a csengőt. Várok… Nem észlelek mozgást a házban. Lehet, hogy nem vagy itthon? Ismét, most már kissé magabiztosabban nyomom meg a kis gombot. Közeledő léptek zaját hallom. Elfordítom a fejem. Nem tudom tovább bámulni a kilincset. Hirtelen megcsikordul a zár és kinyílik az ajtó.

-         Draco?! – hallom döbbent hangodat…

Felpillantok. Tekintetem találkozik Harryével. Megpróbálok mosolyogni, de nem tudom tartani magam. Szerelmem látványától elvesztem minden erőmet.

-         Mit keresel itt? – kérdezi. – Hangjában nincs semmiféle düh. Inkább szomorúság és megbántottság tükröződik rajta.

-         Szia – nyögöm ki végül. Remeg a hangom. – Jó újra látni téged…

-         Mit keresel itt? – teszi föl ismét a kérdést Harry.

Nem felelek. Nem tudok felelni.

-         Remélem azért jöttél, hogy magyarázatot adj mindarra, amit tettél velem – hangja hirtelen rideg és fagyos lesz.

Oh, jaj… Ez még rosszabb, mint vártam. Nem mérges rám – egyenesen gyűlöl! Csak bámulok bele azokba a hihetetlenül zöld szemeibe és tátogok. Olyan gyönyörű! Végigfuttatom rajta a tekintetemet. A szemei… az orra… az ajkai… Úgy érzem, mindjárt összeesek. Erős vágyat érzek arra, hogy csak úgy, bármi magyarázat nélkül szenvedélyesen megcsókoljam, de tudom, hogy nem tehetem. Most nem. Ehelyett mindent el kell magyaráznom neki. Be kell vallanom, hogy gyáva voltam… Hogy ellene fordultam. Hogy fogja így elhinni nekem, hogy teljes szívemből szeretem?

Még mindig engem néz. Érzem, amint tekintete végigjárja egész testemet, és újra érzem finom ujjainak simogatását, ajkainak puha csókját, hajának selymes érintését… Hirtelen megrogynak a térdeim. Harry úgy szipolyozza ki belőlem az erőt, ahogy egy dementor teszi a boldog gondolatokkal… Megtámaszkodom az ajtófélfában, hogy ne rogyjak össze.

-         Én… - kezdem. – Én… Én csak… - többet nem tudok mondani.

-         Miért vagy itt? – kérdezi meg újra Harry.

-         Azért… – belenézek tompán csillogó zöld szemeibe -, mert szeretlek.

Szerelmem hitetlenkedve mered rám.

Egy pillanatra úgy tűnik, mintha szavaim mély hatással lennének rá. Ajkai kissé szétnyíltak… Mintha arra várnának, hogy valaki megcsókolja őket.

-         Tönkretettél – mondja hirtelen. – Úgy tapostál szét egyetlen perc alatt, mint egy semmirekellő csótányt. Hát ennyit jelentettem neked? Ennyire szerettél te engem? – kérdezi halkan.

-         Oh, Harry… - nyögöm. – Kérlek, engedj be. Mindent elmagyarázok.

-         Honnan tudjam, hogy igazat mondasz? Hiszen eddig is végig hazudtál nekem.

-         Nem – motyogom. – Szerettelek. Mindig is szerettelek. Azóta szerettelek, mióta elsőévesen megpillantottalak Madam Malkin Talárszabászatában. És még mindig szeretlek…

Óvatosan megfogom Harry kezét. Nem húzódik el tőlem. Mit jelenthez ez? Mégse gyűlöl annyira? Zöld szemei szomorúságot árasztanak. Összeszedem minden erőmet, és közelebb lépek hozzá. Milyen furcsa… Már el is felejtettem, hogy pontosan tíz és fél centivel magasabb vagyok nála. Tisztán emlékezem arra a napra, mikor végigmértük egymás minden egyes porcikáját. Akkor tudtam meg, hogy százhetvennégy centi magas.

            Gyengéden megfogom a másik kezét is. Lehajtom a fejemet és ajkaimat félve hozzáérintem ajkaihoz. Végül egy remegő puszit nyomok rá.

-         Hadd magyarázzam meg… - suttogom, mikor kissé fölemelem a fejemet és lenézek rá. – Kérlek…

Lassan bólint és eláll az ajtóból. Beenged a házába. Az előszoba gyönyörű tiszta. A falai fehérek, de a bútorok feketék. Nincs időm tovább bámészkodni, mert szerelmem elindult. Hangtalanul követem őt. A nappaliba vezet engem. Halványnarancssárga falai és barna bútorai csak még jobban kiemelik smaragdzöld szemeit. Érzem, hogy egész testemben megremegek.

            Harry leül a fotelba, és hangtalanul a díványra mutat. Leülök vele szemben. Egy pillanatra se veszem le róla a tekintetemet. Aztán belefogok a mondandómba. Elmondok neki mindent. Azt is, hogy mennyire fájt, hogy el kellett őt hagynom. Apám magán kívül volt a gyönyörűségtől, mikor látta rajtam, hogy majd megszakad a szívem. Persze ő azt hitte, hogy a szabadságomat siratom. De hát abban a pillanatban kit érdekelt a szabadság, mikor te mindennél fontosabb voltál számomra?

            A beavatáson esküt kellett tennem. Ha megszegem, halál vár rám. És megszegtem. Megszöktem a Nagyúr elől. És nem is akármiért. Nem gyávaságból, vagy gyengeségből, hanem, hogy figyelmeztessem Harry Pottert! A beavatáson rám égették a Sötét Jegyet. Még most, két év után is fáj. Nem csak akkor, mikor a Nagyúr magához szólít, hanem akkor is, mikor nem történik semmi. Ebben a pillanatban úgy éget, mintha forró vasat nyomtak volna hozzám… De nem érdekel. Harry minden fájdalomnál jobban érdekel. Az se baj, ha ebben a pillanatban meghalnék, mert utolsó perceimben is őt csodálhatom. Végül beszélek neki a támadásról, amit a Nagyúr tervez.

Minden egyes szavamat hallja. Egyszer sem szól közbe. Nem tudom, mit tegyek. Kétségek közt őrlődöm…

-         Hiszel nekem? – kérdezem előre rettegve a kegyetlen választól.

De ő nem felel. Lehajtott fejjel néz maga elé.

-         Muszáj elhinned… - motyogom megtört hangon.

Szemeim hirtelen égni kezdenek. A plafonra emelem a tekintetem, de már késő. Érzem, ahogy a forró könnycsepp kibuggyan a szememből, és lassan lecsurog az arcomon. Elfordítom a fejemet, hogy ne lássa, ahogy sírok.

-         Értem – szólalok meg végül.

Ránézek szerelmemre. Ő visszanéz rám. Látja, amint újabb könnycsepp hagyja el szememet.

-         Én… - tudom, mit akarok mondani, de képtelen vagyok szavakba önteni. – Csak azt akartam, hogy tudd: még mindig szeretlek. Túlságosan is ahhoz, hogy el tudjam viselni vádló tekintetedet. És… Azt hiszem, nem kellett volna idejönnöm. Ez csak ártott mindkettőnknek. Ismét fájdalmat okoztam, pedig nem akartam. Bocsáss meg…

Fölállok és elindulok az ajtó felé.

-         Hová akarsz menni? – kérdezi hirtelen. – Vissza a halálfalók közé?

-         Nem – rázom a fejemet. – Még nem tudom. Majd csak találok valami helyet…

-         De hát…

-         Tökmindegy, hová megyek. A halálfalók úgyis megtalálnak, bárhová megyek.

Harry feltekint rám.

Legszívesebben odarohannék hozzá és szorosan magamhoz ölelném… Szenvedélyesen megcsókolnám… és végigsimítanám elhagyott testét… Ajkaim szinte égnek a vágytól, hogy ajkait ismét magaménak tudhassam, de tudom, hogy én nem tehetek semmit. Minden rajta áll. De ő is csak néz rám, és nem szól. Legalább, ha annyit mondana, hogy: rendben, menj el, tudnám, mit gondol. Tekintete szinte lyukat éget a lelkembe…

Hirtelen föláll és tesz egy lépést felém. A szívem hevesen kezd verni. Testemen bizsergés fut végig, amint rápillantok szerelmem kívánatos alakjára.

            Nem mozdulok. Lehet, hogy szó nélkül el akar haladni mellettem, hogy ajtót nyisson nekem és kitessékeljen. Vagy el kell mennie valahová. Vagy akármi.

            Lassan megindul felém… vagy csak az előszoba felé? Szívem majd kiugrik a helyéről a vágyakozástól. Annyira szeretném átölelni… Érezni, amint teste beleomlik karjaimba… amint fejét ráhajtja mellkasomra… amint ajka gyengéd puszit nyom ajkamra.

            Már majdnem mellettem van. Komolyan azt hiszem, észre se veszi, hogy ott állok tőle három méterre. De mikor hozzám ér, hirtelen megáll és felnéz rám. Egyenesen belenéz a szemembe.

-         Köszönöm… - motyogja alig hallhatóan.

Tekintetem belefúrom a tekintetébe és érzem, amint megborzong. Két kezem ráteszem a vállaira. Nem tesz ellene semmit. Végigsimítom a karjait, majd megállapodok a derekán. Szívem hangosan dübörög mellkasomban, mikor nyakam köré fonja a karjait. Lassan fölemelem megfordulok vele és gyengéden hozzányomom a falhoz. Lehajolok hozzá, és a fülébe súgom:

-         Jobban szeretlek, mint eddig bármikor… - hangom elcsuklik.

Rápillantok ajkaira, és hirtelen úrrá lesznek rajtam vágyaim. Szenvedélyesen megcsókolom. Ő visszacsókol. Finom ajkait lágyan nyomja hozzá az enyémekhez. Egyik kezemmel átkarolom a derekát és közelebb húzom magamhoz, másikkal pedig gyengéden simogatni kezdem a nyakát.

Még soha nem éreztem magamat olyan közel hozzá, mint ebben a pillanatban. Szeretjük egymást. És amíg világ a világ, örökké szeretni is fogjuk. Nem érdekel minket, hogy két nap múlva meghalunk, hiszen egymás karjai közt fog utolérni minket a halál. És halálunk után együtt kezdünk új életet…