Majd holnap

Fáradtan huppantam le a klubhelyiség egyik foteljába. Éjfél körül járhatott az idő, s nekem mindenből totál elegem volt. Rajtam kívül csak Piton volt itt, az egyik sarokban gubbasztott egy könyv felett.

- Nem lehetne kicsit csendesebben? - nézett fel, mikor dirrel-dúrral berobogtam.

- Nem! - vetettem oda mérgesen. Könyörgöm, hagyjon engem békén! Töltse ki máson a dühét! Még vetett egy mérges és megvető pillantást felém, aztán visszafordult olvasni. Nagyon helyes! Úgy hallottam, ma délután az idióta Potterék megint szekálták. Engem ez totál hidegen hagy, felőlem úgy ölik egymást, ahogy akarják! Miért érdekeljen? Megvannak a saját gondjaim, úgyhogy felőlem akár ki is nyírhatják egymást!

Nem volt kedvem elmenni aludni. A szobatársaim valószínűleg még úgyis kedvesen fecsegnek szerelmes ügyleteikről, ami engem megint csak nem érdekel. Nem is értem, hogy lehet erről ennyit dumálni. Davis így, meg Davis úgy, jujj, ma kétszer is rám nézett! Tiszta idióták. Bár nekem lennének ilyen gondjaim!

A szüleim marha közel állnak hozzá, hogy kinyírassák magukat. A frásznak kell nekik össze-vissza gyilkolászni! Inkább maradnának otthon, s viselkednének úgy, mint a normális szülők. Persze ők erre képtelenek, hogy vigye el a frász!

Előhalászom a zsebemből a kedvenc pattogós labdám, s elkezdem a falhoz vagdosni. Elkapom, aztán megint. Ez legalább leköti a fölös energiáim, és lám, még meg is nyugtat. De persze a drágalátos kis könyvmoly ezt is tönkre teszi! Miért is lehetne ebben az átkozott világban valami jó!

- Hagyd abba! - közli halkan, de én rá se hederítek. Tovább dobálom a falhoz a labdát, egészen addig, míg egyszer csak megdermed a levegőben, s Pitonhoz száll. Felé fordulok, s szikrázó szemekkel rátekintek.

- Egy frászt! - kiáltom mérgesen, s elindulok felé, hogy nyers erőszakkal kikapjam a kezéből a labdát. - Hagyj engem békén! - mondom közben. - Töltsd ki máson a dühödet! Én nem tehetek róla, hogy Blackék egyfolytában szekálnak! - megállok előtte és kinyújtom a kezem, majd várakozóan rátekintek.

- Semmi közöd ahhoz, amit Blackék tesznek! - sziszegi halkan, mégis teljesen higgadtan, de érzem hangjában az elfojtott dühöt. Áh, most megfogtam! Úgy látszik, ez fáj neki!

- Persze, hogy nincs hozzá közöm, az egész sulinak nincs, mégis mindenki erről pusmog! - felelem halkan. Lehet, hogy ez egy kicsit túlzás volt. Nem válaszol, csak néz, majd hanyagul legyint egyet a pálcájával, mire a labdám szénné ég. Irtó büdös lett hirtelen, úgyhogy jobbnak láttam arrébb menni.

- Gebedj meg! - vetem még oda, majd visszatérek kedvenc fotelemhez, s duzzogva leülök. Érzem a tarkómon a pillantását, engem bámul, s szinte látom, ahogy gúnyosan mosolyog.

- Miért bámulsz? - kérdezem egy idő után, de nem pillantok hátra. Minek?

Azon elmélkedtem, hogy vajon miért vagy ilyen dühös, mert hogy nem rám, az biztos - mondja gúnyosan. Lehet, hogy tud valamit? - Mi van, dobott a barátod?

- Nekem nincs barátom - vetem oda, többet úgyse érdemel. - Nem is kell! - na, ez nagy hazugság volt. Már hogyne kellene! De nem vagyok túl szép, meg az összes fiú tök idióta itt, ugyan ki értené meg, amit érzek?

Nem válaszol, elfordítja a tekintetét, és olvas. Eszembe jut valami, bár totál abszurd a gondolat.

- Neked van barátnőd? - teszem fel a nagy kérdést, bár tudom a választ.

- Semmi közöd hozzá - feleli kimérten. Ó, hogy fel húzta az orrát! Pedig én csak kedvesen érdeklődöm! Még ilyet!

Megint hallgatunk. Nem jó ez így. Ha csönd van, akkor muszáj gondolkodnom, és ahhoz én most túl fáradt vagyok. Mi lenne, ha megpróbálnék vele beszélgetni? Nem rossz ötlet, a gond csak az, hogy mégis miről dumáljak vele? Egy ötletem sem akad. Megfordulok, ránézek, s akkor beugrik valami.

- Mit olvasol?

- Miért érdekel?

- Mert miért ne?

- Most komolyan. Gondolom, unatkozol. Inkább velem is beszélgetsz, csak ne kelljen gondolkodnod. Nincs igazam? - pillant fel a könyvéből. Jé, ki hitte volna, hogy ez ilyen jó emberismerő! Bár lehet, csak szerencséje van. Erős késztetést érzek, hogy megint hozzávágjak valami sértést, de sikerül visszafognom magam.

- Csupán megpróbáltam kezdeményezni egy beszélgetést. Már ez is tilos?

- S miért akarsz velem beszélgetni? Öt éve járunk ide, de ez még nem fordult elő. Kezdek kíváncsi lenni - mondja gonoszan. Biztos beindult szegény fantáziája!

- Gondoltam, talán még neked is jólesik, ha néha szólnak hozzád. De ha nem akarod, én nem erőszakoskodom - felelem vigyorogva. Erre ő fogja, becsukja a könyvét, feláll, majd elindul a velem szemben lévő karosszékhez, s leül.

- Rendben, beszélgessünk - közli cukin mosolyogva. Ez a pasi totál az agyamra megy! Megpróbálok kedvesen nézni rá, persze ez rohadtul nem jön össze. Most, hogy végre beadta a derekát, már nincs is kedvem beszélgetni.

- Te hol laksz? - kérdezem, csak azért, hogy ne üljünk olyan csöndben. Ha megint azzal jön, hogy miért érdekel, esküszöm, felkötöm.

- Egy kis városban - feleli helyette.

- A szüleiddel?

- Igen. Édes hármasban éldegélünk boldogan - mondja gúnyosan. Tudom, hogy hazudik. Ő is tudja, hogy tudom. Na, a család kilőve! Erről nem beszél szívesen. Keressünk valami mást. Persze ilyenkor az ember agya felmondja a szolgálatot, és nem jut eszébe semmi értelmes. Érdekes. Öt éve járunk ide, mégse tudok róla semmit, s feltehetőleg ő se rólam.

Csendben nézem. Ő pedig engem. Nem szól, én sem szólok. Tekintetünk némán vívja az eddig szavakkal játszott háborút. Elüldögélünk egy ideig, s a végén kezdem magam egész jól érezni. A gondolataim elkalandoznak. Szépek a szemei, olyan kifejezőek. Van benne valami, amit nem lehet megmagyarázni. Valami mély megvetés a világgal szemben, enyhe gyűlölet, s még ki tudja mi minden. Tekintetem a szájára vándorol, gyönyörűen ívelt vonalak.

Itt észbe kapok, hogy kivel is ülök tulajdonképpen szemben! Hát ez nevetséges! Elkapom a tekintetem (ez nagy hiba volt), majd újra ránézek. A szemében megvillan valami, a szája pedig ismét gúnyos mosolyra húzódik. Azt hiszem, elpirulok.

- Nocsak! - mondja csodálkozva, s előre hajol. Nem tudom, mit tegyek. A legjobb lenne édesdeden alukálni az ágyamban. A gond csak az, hogy nem az ágyamban vagyok, hanem egy egész helyes sráccal szemben üldögélek, aki kihívóan méreget…

Ugyan már Gina! - korholom magam. Még hogy helyes! Hát nézz már rá! Ránézek. Igen, egész helyes. Állj! Elég! Felpattanok.

- Öh… azt hiszem, én megyek aludni, nagyon fáradt vagyok - közlöm, s elindulok a hálótermek fel. Már egész közel járok a célul kitűzött ajtóhoz, amikor elkapja a karom. Hát igen, ettől féltem!

Nem fog erősen, még mindig elmehetnék. Tudni akarja, hogy tényleg maradni akarok-e. Na igen, ez az, amit én is nagyon szeretnék tudni. Mikor nem mozdulok, szelíden megfordít, s mélyen a szemembe néz.

Aztán valahogy minden kimarad, s csak azt veszem észre, hogy ajka már az enyémre tapad. Szenvedélyesen csókol, közben átöleli a derekam, s testünk egymáshoz simul.

Sokáig nem enged, de én nem bánom. A legjobb lenne örökre így maradni, elveszni a karjai közt, az ölelésében. Ám, mint minden jónak, ennek is vége szakad. Kicsit eltol magától, még egyszer rám néz, majd megfordul, s eltűnik a fiúk hálóterme felé.

Az éjszaka hátra maradt részét kétségek között töltöm. Még most se tudok igazán aludni, egy ilyen felkavaró élmény után nem. Miért pont Piton? Öt éve észre se vettem, rá se hederítettem, s egy éjszaka alatt mintha minden megváltozni látszana. De hisz ő csak egy ostoba könyvmoly! Nem, sokkal több annál. A szemében létszik.

Végül mégis elalszom, azzal a gondolattal, hogy nem szeretem Pitont, s minden, ami történt, csak a düh műve. A másnapot ezzel a megnyugtató tudattal kezdem, s egészen éjfélig meg is maradok ebben a tévhitben. Piton rám se néz, mintha nem is léteznék. Olyan, mint amilyen öt éven keresztül mindig volt. Ez a tény valahogy megnyugtat.

Éjfél körül még mindig a kedvenc székemben üldögélek, s várom, hogy végre elcsendesüljön a lárma. A diákok lassan eltűnnek, s újra ketten vagyunk. Nem kell megnéznem, hogy tudjam, Piton megint a sarokban gubbaszt. Ő is tudja, hogy már csak ketten vagyunk, s titkon kívánom, tegyen valamit, csókoljon meg újra, de ne üljünk itt csendben.

Sokáig várok, de ő nem tesz semmit. Feltámad bennem a harag, s úgy döntök, jobb, ha elmegyek aludni. Azt hiszem, Piton érezhette, hogy menni akarok, mert megszólalt:

- Nem menj el! - mondja nem túl hangosan. Nyugodtan és kimérten, de mégis parancsolóan.

- Minek maradjak? - kérdem tőle az én stílusomban. Alapból visszautasítóan és undokul.

- Nem tudod? - felel egy újabb kérdéssel.

- Honnan tudnám? - fortyanok fel, de nem indulok el a hálótermek felé. Kihívóan meredek rá, ő pedig mosolyogva néz. Ó, csak egyszer vakarná le a képéről azt az idióta bájvigyort!

- Egyszer majd rájössz - mondja és feláll. Hozzám lép, lehajol és megcsókol. Felnézek rá. Mi a fenéért szivat? Miért nem hagy békén?

- Menj a fenébe! - mordulok rá mérgesen.

- Igen, majd holnap, talán - feleli. Ekkor mondja ki először előttem az általa olyannyira szeretett két szót. Megfordul, odahúz egy széket és leül velem szemben. Egy árva szót sem szól ezután. Csak nézzük egymást, bár halvány lila gőzöm sincs, hogy minek. Egy idő után megunom, s elmegyek aludni. Semmit sem értettem.

A következő éjjel nem maradtam éjfélig. Fáradt voltam, s nem volt Pitonhoz hangulatom. Könnyebb volt így. Elfutni előle, s úgy tenni, mintha az elmúlt két éjszaka nem is lett volna. Ezután sok éjszaka nem mentem, pedig tudtam, hogy Piton mindig ott van, s talán még vár is. Így ment minden évvégéig. Az utolsó Roxfortban töltött éjszakán azonban elkövettem azt a hibát, hogy nem mentem el aludni. Valamivel kettő után ürült ki teljesen a klubhelyiség. Megint ketten voltunk, hosszú idő óta először.

Nem voltam túl kellemes hangulatban, azt hiszem, a pocsék idő miatt. Az ég egész nap borult volt, délután az eső is elkezdett szakadni. Bár már évvége volt, mégis minden diákon eluralkodott a nyomottság, a feszültség.

Piton ezúttal nem váratott olyan sokáig, mint legutóbbi találkozásunknál. Még meg sem fordult a fejemben, hogy elmegyek aludni, de ő már szólt:

- Rég jöttél - mondta, de egyáltalán nem szemrehányóan. Ez csak egy megállapítás volt.

- Igen.

- Miért? - kérdezte.

- Nem tudom - feleltem, pedig tökéletesen tudtam, hogy miért nem jöttem eddig. Féltem Pitontól, s attól az érzéstől, amit a közelsége kiváltott belőlem. Nem értettem, s ez marhára zavart.

- De, tudod.

- Ha tudod, hogy tudom, akkor mégis mi a fenéért kérdezted?

- Kíváncsi voltam, mit felelsz - felelte cinikusan.

- Akkor most boldog lehetsz - dörmögtem. Hiba volt itt maradnom. Hisz Piton olyan megérthetetlen!

- Igen, majd egyszer talán boldog leszek, most még nem - felelte, s a hangjában egyfajta vidámság csendült. Eddig mögöttem volt, de most megint idejött, s leült elém. Ezúttal nem csókolt meg.

- Miért nem hagysz békén? - kérdeztem elkeseredetten.

- Tényleg azt akarod? - vonta fel gyönyörűen ívelt szemöldökét. Erre most mit lehet válaszolni? A frász se tudja, hogy mit akarok!

- Miért csinálod ezt?

- Mit? - kérdezte, ezúttal tényleg értetlenül.

- Szeretsz?

- Hát nem tudod?

- Nem, a fenébe is! Honnan tudnám? - kérdezem és felpattanok. Elegem van! Mindenből! Belőle, az életből, a hülye kérdéseiből, a négy falból, a bezártságból!

- Majd holnap, holnap megmondom - feleli hidegen. Egy picit hallgatunk, de nem bírom sokáig a csöndet.

- Sose lesz holnap, igaz? - mondom, s érzem, a torkom összeszorul.

- Igaz.

Menjen a fenébe! Fogom magam és elrohanok. Nem megyek a lányok hálóterme felé, helyette kiszaladok a folyosóra, pedig tudom, hogy most tilosban járok! De kit érdekel? Hosszú és sötét folyosókon szaladok végig, egészen ki az udvarra. Az eső még most is zuhog, de ez sem érdekel. Rohanok, és csak rohanok, nem törődök semmivel. Mi hozta ki belőlem ezt? Piton? Nem, nem csak ő, hanem az utóbbi időben bennem égő feszültség és csalódás. Nem vártam semmit Pitontól, csak egy kis szeretetet, de ő mégis megtagadta ezt. Pedig az első éjszakán még úgy bíztam benne! Tőle megkaphattam volna, ő megadhatta volna. Menjen a fenébe!

Megbotlok és elnyalok. Sárba toccsanok, megfordulok és hagyom, hogy a hideg eső áztassa testem. Nem érdekel.

Már hajnalodik, mire visszatérek a kastélyba. Sokkal nyugodtabb vagyok, mint pár órával ezelőtt. Kisírtam magamból miden fájdalmat. Néha szüksége van erre az embernek, s ez alól én sem lehetek kivétel.

A hazautazás alatt szerencsére nem találkozok Pitonnal, így nem kell tőle sehogy se elbúcsúznom. A nyári szünet alatt nem gondolok rá sokat, csak egyszer-kétszer jut eszembe, ugyanis a családi problémák túlzottan lefoglalnak. A szüleim nem képesek megváltozni, s már előre tudom, rám is ugyanez a sors vár. Esetleg még a halált is választhatnám, az egyszerűbb lenne. Ennek ellenére nem fogom, nem véletlenül kerültem a Mardekárba. Ha felnövök, gyilkolni fogok, s ez csöppet sem zavar majd. Erre neveltek születésemtől kezdve.

Nyár végén örömmel térek vissza a suliba. Ott valamennyire elrejtőzhetek felnőtt életem árnyai elől, bár már csak két évig. Aztán meg kell tennem, amit rám szab a sors.

A vonat végén keresek egy üres kupét, s ott helyezkedek kényelembe. Köszönöm szépen, de nincs szükségem társaságra. Az élet fintora lehet, hogy ezzel nem csak én voltam így.

- Látom, itt még van szabad hely - zökkentett ki gondolatmenetemből egy bársonyos hang. Perselus Piton.

- Igen, van - felelem, bár feltehetőleg nem várt választ, ugyanis már el is kezdett bepakolni. Vidám utazás lesz! Megint ketten, ennél jobban már nem is kezdődhetne az új tanév.

- Tudod, én nem szoktam kifecsegni mások titkát - szólalt meg, mikor elindult a vonat. A szemébe néztem, s tudtam, hogy hazudik. Igenis bármit elmond bárkinek, ha ez számára hasznot jelent. Ő is mardekáros, nem véletlenül. Ennek ellenére jól esett, amit mondott, hogy nem kérdezte meg idétlenül, hogy mi bajom van, meg segíthet-e. Nem, ehelyett finoman közölte, hogy ha úgy tarja kedvem, ő szívesen meghallgat. S én beszéltem. Elmondtam mindent a szüleimről, s arról, hogy milyen sors vár rám, hogy én félek ettől, és mást akarok.

- Miért várják el a szüleim, hogy ilyen legyek, mint ők? Miért nem élhetek normális életet? - fejeztem be monológom.

- Majd holnap élhetsz - felelte gúnyosan mosolyogva, s ezúttal nem tudtam rá haragudni. Én is mosolyogtam, hisz igaza volt.

- Igen, holnap - ismétlem meg, s ezután már nem haragudtam Perselusra. Ő megértett. Nem tudom, miért, de tudta, mit érzek, s a két szó, melyet előszeretettel használt, most megnyugtatott. Az utazás hátralevő részén nem beszéltünk sokat, de tudtam, hogy éjfél után várni fog.

S nem is tévedtem. Miután kiürült a klubhelyiség, tényleg ott volt, velem szemben. Nem kellett semmi, nem kellett, hogy beszéljen, hogy azt mondja, szeret. Csak az kellett, hogy mellettem legyen. Ezután minden éjszaka sokáig maradtunk fent, s úgy szelídítettük egymást, ahogy a kisherceg a rókát. Napról napra, vagyis éjszakáról éjszakára közelebb. A végén újra egymás mellett kötöttünk ki, s minden olyan volt, mint első éjszaka.

Sose tudtam meg, hogy Perselus szeretett-e, de nagyon hihetően játszotta. Nem kérdeztem, hogy mit érez irántam, úgyse válaszolt volna. Ehelyett más dolgok foglalkoztattak.

- Miért csak éjszaka vagyunk együtt?

- Nem akarom, hogy tudják, közel állsz hozzám - felelte.

- Kik? - kérdeztem gyanakodva.

- Mindenki.

- Miért? - fortyantam fel. - Talán szégyellsz?

- Nem - felelte őszintén, de úgy, hogy tudjam, nem fogja elárulni az okot. Fogadjam el. Nem és kész.

- Az iskola után nem maradunk együtt, igaz?

- Igaz.

- Sosem leszünk igazán boldogok - ez kijelentés volt, bár hozzám képest kicsit túl érzelgős, de nem érdekelt.

- De, majd holnap - felelte cinikusan. Erre nem volt válasz.

Hatodikban nem tudtam meg sokat Perselusról, nem szívesen beszélt magáról. Rengeteg titka volt, de én nem faggatóztam. Elfogadtam olyannak, amilyen. Furcsa kapcsolatunk volt. Nem tudom, szerettem-e, azt hiszem, igen. Bár az is lehet, csak kihasználtam, hogy könnyebb legyen elviselni az életet. Ki tudja? Talán ő is ezt tette, talán nem.

A hatodik gyorsan elszaladt, s tudtam, már csak egy évem van, aztán gyermekkorom örökre elrepül. Pocsék nyaram volt. Hiányzott Perselus nyugodtsága, kimértsége, s a helyzetet a szüleim se könnyítették meg. Talán ezért volt, hogy mindennél jobban vártam a tanév kezdetét. A Roxfort Expresszen nem találkoztam Pitonnal, s a lakomán is csak messziről láttam. A tekintetünk csak egy pillanatra fonódott össze, de ez is elég volt ahhoz, hogy tudjam, éjszaka megint várni fog.

- Hiányoztam? - kérdeztem, mikor már mellette ültem. Te jó ég, kezdek olyan lenni, mint a többi liba! Rám néz, felvillantja gúnyos mosolyát és megcsókol. Hát igen, ez tökéletes válasz! Némán ülünk egymás mellett, szorosan a másikhoz simulva.

- Évvégén vége lesz - szól, s hangjából hiányzik a már megszokott cinikusság.

- Tudom - felelem. Bámulom a tüzet, a felcsapó lángokat… az izzó parazsat. Hiányzott ez a nyugalom. Nem áltattam magam, nem lett volna értelem. Végig tisztában voltam vele, hogy már csak egy évünk van, s bárhogy próbáltam elfelejteni ezt, Perselus mégis eszembe jutatta, mikor egy idő után szólt, hogy másnap nem jön. Tudtam, pár hónap múlva már egyáltalán nem lesz mellettem. Este lementem a klubhelyiségbe, mégis csak jobb ott. Pizsama volt rajtam (sose szerettem a hálóinget), meg egy kockás takaró, melyet körbe tekertem magamon. Épp leültem az egyik székbe, mikor Perselus feltűnt a hálótermek felől.

- Mondd csak, ó, én fekete harcosom! - szólítottam meg kicsit szomorkásan. - Hová ily kései órán?

Meglepődve nézett rám, de a rá oly jellemző félmosoly most sem maradt el sokáig.

- El - felelte egyszerűen.

- Nem mondod! Ez eszembe se jutott volna! - válaszolom, s azt hiszem, még ő is megirigyelhetné a hangomból kicsendülő gúnyt.

- Mikor hagyod ezt abba? - kérdezem aztán komolyan. Valami átfut az arcán, de aztán újra megkeményedik, s felölti a maszkot, melyet mindig visel.

- Majd holnap - feleli cinikusan. Megint hazudik, de hát nem lehet mit tenni. Hagyom elmenni.

Ezután gyakran elmaradozik, van, mikor az órákra se jön be. Ilyenkor nem tudom, mit csinál, de idegesít a dolog. A legközelebbi együtt töltött éjszakán rá is kérdezek, de kitér a válasz elől.

- Beteg az édesanyám - mondta. Hazudott, tudtam jól.

- Miért csinálod?

- Néha jobb nem tudni, mi az igazság - feleli. Tudta, mit akarok tudni, de nem mondta meg soha. Erről a témáról mindig mélyen hallgatott. Talán jobb volt így.

- Megváltoztál - szólt, talán csak azért, hogy elterelje elmaradozásairól a gondolataim.

- Igen - hagyom rá csendesen, hisz tudom, hogy igaza van, de ezért csak magát okolhatja, ő lágyított meg. Merengve néz, s szemében már nem látom azt, amit régen. Elfogadás ég benne, ő már felnőtt, talán sosem volt igazán gyerek. Sosem beszél fölöslegesen, csak akkor szól, ha értelmét is látja annak, amit mond.

- Ha vége az iskolának, menj férjhez! - jelenti ki hirtelen. Ezzel teljesen megdöbbent.

- Nem - felelem. Tudja jól, hogy miért.

- Nem kergethetsz örökké egy álmot! - üti tovább a vasat.

- Majd holnap - mondom és elmosolyodok. Hihetetlen, hogy mennyi minden belefér ebbe a két szóba. Igen, majd holnap. Holnap minden más lesz, a világ megváltozik, s mi boldogok leszünk. Majd holnap…

Az évvége gyorsan közeledik, s én egyre jobban félek a rám váró sorstól. Egyik éjszaka megemlítem ezt neki, mire ő csak annyit mond:

- Igen, az idő sorsa, hogy elmúljon.

Érdekes gondolat. Az idő sorsa, hogy elmúljon. Igaza van Perselusnak.

- Fel fogsz esküdni a Sötét Úrnak? - kérdi, miután megértettem, amit ezelőtt mondott.

- Talán. Majd holnap… - felelem, s ő tudja, mire célzok. Ma már tudom, hogy kit szolgált ő akkor. Tudom, miért nem akarta, hogy tudják, közel állok hozzá. Most már sok mindent tudok. Akkor és ott, hazudtam Perselusnak. Tudtam, hogy felesküszök majd a sötétség szolgálatára, tudtam, hogy mennyi mindent fogok elkövetni, mely most ólomként nyomja a lelkemet. Mindezt már akkor tudtam. Megtettem dolgokat, majd elárultam azt, amiben a szüleim hittek. Elárultam úgy, ahogy Perselus is tette. Akkor sem volt ez máshogy, s ma sincs. Már akkor is árulók voltunk, hisz elárultuk önmagunkat és egymást.

Az idő gyorsan elszaladt. Mire észrevettem magam, már a peronon álltunk. Körülöttünk nyüzsgő diáksereg, kik a kijárat felé tartanak. Senki sem törődik velünk.

- El fogsz felejteni, igaz? - kérdi halkan.

- Igen, majd holnap - hazudom, és elhiszem. Ez a kettőnk játéka, mely egy régi éjszakán kezdődött. Hazudjunk úgy, hogy a másik tudja, mi az igazság. Mindketten mesterien tesszük ezt.

- Mikor látlak legközelebb? - kérdem, bár tudom, soha. Nincs az a szerencse, amely még egyszer összehozna minket. Ránézek titkos szeretőmre, s tudom, mi vár rám, miután átmegyek a falon, tudom, ahogy azt is, szívem sose lesz a sötétségé. Már nem. Perselus arcán újra felragyog a már ezerszer elátkozott mosoly.

- Majd holnap - feleli halkan. Megint hazudik.

Vége