Egyetlen út

- Nem akarok semmit!

- Akkor miért vagy itt? - kérdi nyugodtan. Úgy se értené! Nem ért meg soha semmit! A fenébe is, elegem van! Hagyjanak békén! Dögöljenek meg! Legyen már vége! Hátamat a falnak vetve leroskadok a földre. Felejtsenek el!

Persze semmi sem ilyen egyszerű. Sosem volt egyszerű élni, s nem is lesz az, míg emberek tapossák a Földet. Gázoljunk csak egymás lelkébe, tiporjuk szét a másikat, keserítsük meg az életét! Minden erről szól.

- Esetleg segíthetek? - hallom a hangját. Persze, segíteni! Miért akarna bárki is segíteni? Tudom, hogy engem vizsgál, azzal a rohadt átható tekintetével.

- Segíteni! Istenem! Segíteni... - suttogom halkan, s a plafonra emelem a tekintetem, hátha így visszanyelhetem a könnyeim. Oldalra pillantok, aztán megint fel, mindegy, csak őt ne lássam.

- Mi történt? Jack volt az? - kérdi halkan. Hagyjon békén és menjen a búsba! Méghogy Jack! A fenébe is, kit érdekel az a marha! Nem felelek, csak a fejemet ingatom.

- Akkor?

- Nincsen semmi bajom.

- Nekem nem úgy tűnik. Néha kell a fájdalom. Abból tudod, hogy még élsz, s nem csak álom, amit látsz.

- Pedig mennyivel szebb lenne! Csak álmodni...álmodni azt, ami nem lehet valóság, elfeledni mindent és... - lemondóan sóhajtok egyet, de nem folytatom. Minek? - Hirtelen nagyon bölcs lettél! - vetem oda és felnézek rá. Fiatal, szakállas arcán végigfut egy gyöngéd mosoly.

- Nem vagyok bölcs - feleli.

- Nem a frászt! - mondom. A mindig józan és logikus gondolkodású Albus, már hogyne lenne bölcs! Jól is néznénk ki!

- Nekem elmondhatod - szólal meg újra.

- Nem akarom - közlöm egyszerűen.

- Dehogy nem!

- Ne győzködj! - mordulok rá. Nem akarom és kész. Hagyjon békén!

- Ugyan már Zoé! Nem véletlenül jöttél ide. Valami baj van. Te is tudod, én is tudom.

- Eljött Albus... - súgom, de képtelen vagyok befejezni a mondatot. A szememet elöntik a könnyek, s már nem vethetek gátat a feltörő haragnak és keserűségnek.

- Mikor? - csattan az előttem álló hangja.

- Tegnap előtt, éjszaka - mondom két nagy levegővétel közt.

- Mit akart?

- Elvitték Dennist, elvitték a fiamat... - felelem, s vállamat már rázza a zokogás. - Meg fogják őt ölni!

Albus nem mond semmit. Egy tanárhoz csöppet sem illő hanyagsággal leül mellém, és átölel. Megvárja, még kisírom magamból a félelmet, csak aztán szólal meg:

- Nem, Zoé, azt nem hagyhatjuk - mondja keserűen. Régen volt, mikor utoljára így ültünk. Azt hiszem, talán akkor, mikor elhagyott Jack és én egyedül maradtam Dennisszel. Akkor is ide menekültem, a Roxfortba és Dumbledore karjaiba. Persze ő nem tehetett semmit, csak meghallgatott. De ez elég is volt.

- Nem tehetsz semmit, Albus. Tom megmondta. Ha elküldelek a fiamért, ő megöli Dennist. Nem hagyja életben - felelem elkeseredetten. - Albus, Tomnak a szer kell.

- Elmégy hozzá, igaz?

- Van más választásom?

- Nem számít, mi az ár? - kérdi válasz nélkül.

- A fiam élete - felelem. Gyakran mondják, hogy egy szülő bármire képes a gyermekéért. Én is mindenre képes vagyok.

- S ha nem kapod vissza? Ha mindkettőtöket megöl?

- Akkor meghalunk - mondom egy bágyadt mosoly kíséretében.

- Ugye tudod, mit teszel?

- Megmentem a fiam.

- Szerinted békében élhettek utána? Fogsz tudni úgy élni, hogy emberek ezreit küldöd a halálba? Szerinted megérti majd Dennis, hogy miért halnak meg annyian helyette?

- Nem érdekel, Albus. Megteszem. Egyébként is, Tom a szérum nélkül is erős. Ha nem így lesz még erősebb, talál majd más utat. Őt nem tarthatod vissza.

- De késleltethetnénk azt, aminek egyszer be kell következni. A szérumod óriási erővel ruházza majd fel, nem lesz ember, aki legyőzheti.

- De igen. Benned is ott van az az erő. Te majd legyőzheted! - súgom.

- Nem, nem én leszek az, aki végez vele.

- Miért? - kérdezem értetlenül.

- Nem lehet - mondja, miközben a szemében megvillan valami.

- Nincs más választásom, ez az egyetlen út - próbálom győzködni. Nem felel, csak szomorúan rám néz. - Nem fogsz megállítani, igaz?

- Sose tudtam neked nemet mondani. Akkor sem, mikor egy kezdő átváltoztatástan tanárnak sírtad el bánatod, az éjszaka kellős közepén. Akkor sem mondtam nemet, most sem fogok.

- Akkor hagysz elmenni?

- Igen, bár teljesen tudatában vagyok, hogy mit teszek ezzel.

- Akkor ég veled! - súgom, majd a nyakába borulok, és szorosan átölelem.

- Ég veled! - leheli halkan, mikor elengedem. A szemében megvillan valami fájdalom, de nem törődhetek ezzel. Meg kell mentenem a fiam.

  Hazamegyek. Tudom, hogy Tom ott lesz, már vár rám. Nem is tévedek, volt iskolatársam a konyhában áll, mikor megérkezek.

- Sejtettem, hogy vissza fogsz térni - sziszegi halkan. A kígyóképén megjelenik egy diadalmas vigyor, már tudja, hogy miért jöttem.

- Mit akarsz tőlem? - kérdezem suttogva.

- Tudod te azt jól. A szérumodat. Hallottam róla egy-két dolgot. Csak te tudod elkészíteni, igaz?

- Igaz. De nem sokra jutsz vele, Dumbledore is ivott belőle.

- Az a bolond ember? Kit érdekel? - sziszegi, de hangjában félelem csendül.

- Ha megteszem, visszaadod a fiam?

- Vissza - feleli egy fanyar mosoly kíséretében.

- Látni akarom.

- Majd utána.

- Nem. Most, vagy nem készítem el a szérumot - mondom. Egy ideig elgondolkozva figyel, majd hanyagul legyint egyet a pálcájával, mire a levegőben megjelenik egy egyre táguló rés. Dennis egy szobában van, egy nagy ágyon ül, és a lábait lóbázza. Még életben van.

- Rendben. Egy hetet kérek - szólalok meg, mire Tom csak bólint. A rés semmivé lesz, majd hajdani iskolatársam halk pukkanás kíséretében eltűnik.

Nem tétovázok sokáig, rögtön elkezdem a szérum készítését. Évekig tanulmányoztam gyógyfüvek és bájital hozzávalók tulajdonságait, hatásait, ezer és ezer sötét bájitalt készítettem el még sötétebbé téve, csak azért, hogy megszülessen ez a gonosz szérum, melyet most elkészíteni készülök. Életemben másodszor és utoljára.

Egy héten keresztül nem hagyom el a házam, itt minden kéznél van. Éjt nappallá téve vagdosok milliméter pontossággal gyökereket és füveket. Az üstben fortyogó bájital egyre sötétebb színt ölt magára, a konyhát átjárja a füsttel keveredett savanykás illat lágy harmóniája. A tűz pattogása betölti agyam minden zegzugát, s lassan már elfelejtem, hogy milyen bájitalt is készítek, kinek és miért. Átadom magam a készítés örömének, az illatoknak, a fortyogásnak, szívem ritmusa, akár a tűz pattogása.

Egy hát alatt készülök el. A szérum lassan felölti végleges színét és állagát. Egy kis üvegpohárnyi ital, mely ezrekre fog pusztulást hozni, miután Tom megitta. Erőssé válik majd, erőssebbé, mint amilyen most, s szinte csak egy hajszál választja majd el a halhatatlanságtól. Azt hiszem, nem vagyok teljes tudatában annak, amit teszek. Most csak a fiam számít.

  Mikor kitöltöm egy pohárba a még gőzölgő italt, megjelenik Tom.

- Készen van? - kérdi szinte remegve.

- Még egy kicsit forró, de készen. Tudnod kell, Tom, hogy ez nem tesz halhatatlanná.

- A nevem Voldemort. S az nem számít, hisz közelebb juttat hozzá, mint bármilyen varázslat. Add ide! - nyúl érte mohón.

- Hol a fiam Tom?

- Voldemort - mondja sziszegve. - Kint a kertben, a homokozóban.

Leteszem az asztalra a még mindig gőzölgő italt, majd a hátsó ajtóhoz rohanok. Kinézek, és a torkom összeszorul. Ott van a fiam. Megfordulok és megtörten Tomra nézek. Már megitta a szérumot, melynek sose adtam nevet, s azt hiszem, már nem is fogok. Kígyóképén pengevékony ajkai halálos mosolyra húzódnak, szeme szinte vörös tűzben izzik. Mit tettem, istenem? Mit tettem? Most döbbenek csak rá, egy szörnyeteget csináltam. Albus, tudnod kellett volna! Megállíthattál volna! Miért nem tetted? Miért? Most már mindegy, a bájital már elkészült, s elérte rendeltetését. S mi a jutalom?

A homokban heverő, talán egy hete halott fiam teteme.