Az őrület markában

  Tökéletes bűntény. Egyesek szerint ilyen nem létezik. Ők úgy vélik, nincs bűn, bűnhődés nélkül. Ha más nem, halálunk után felelnünk kell tetteinkért. Azonban annak, aki nem hisz a halál utáni életben, ez semmit nem jelent. Egy sorozatgyilkosnak nem számít, hogy húsz embert, vagy huszonegyet öl meg. Neki nincs lelkiismerete, ezáltal ő nem bűnhődik. Tehát igenis létezik tökéletes bűntény.

  Nem egyszer gyilkoltam már embert. A feleségemmel kezdtem. Akkoriban már régóta Uram szolgája voltam, s csak idő kérdése volt, hogy az aurorok gyanakodni kezdjenek. Egy fülledt, nyári éjszaka jöttek el értem. Én nyitottam ajtót. Nem akartak semmit, csak menjek be velük a szobába egy kicsit beszélgetni. Nem hittem nekik. Kiküldtem rájuk néhány átkot, majd gyorsan bezártam az ajtót, s varázslatot mondtam rá. A feleségem elkerekedő szemmel nézett rám, rekedten szólalt meg.

- Őt szolgálod, ugye?

- Igen - feleltem egyszerűen. Mi értelme lett volna tagadni? - Velem jöhetsz.

- Soha - mondta elfúló hangon. - Inkább a halál.

  Nem kellett kétszer mondania. Egy lassan ás fájdalmasan ölő átkot választottam, szenvedjen csak az áruló némber!

- Miért? - kérdezte, mikor már közel járt a halálhoz. Nem volt sok időm, még a lányommal is beszélnem kellett, s az aurorok már majdnem betörték az ajtót.

- Nem mindegy? - vetettem oda feleségemnek. Ránéztem, s minden fájdalom nélkül állapítottam meg: neki már tényleg mindegy.

  Felszaladtam az emeletre, a lányom szobájába. Hallottam, hogy az előszobai ajtó recsegve betört. Már nincs sok időm. Kopogtatás nélkül rontottam be a szobába, lányom az ágyán kuporgott, szinte remegett a félelemtől.

- Nem megyek el Apa, megölhetsz, mint anyát, de akkor se leszek az övé - mondta félelemtől könnyes szemmel. Szegény gyerek, nem készült még fel a halálra, de nem tehetek mást. Az Uram szomorú lesz, a lányom jó szolga lett volna, örömét lelhette volna benne. Felemelem a pálcám, s elmorgok egy gyors átkot. A lányom minden szenvedés nélkül az ágyra hanyatlik. Megérdemelte, hogy gyors és fájdalommentes halála legyen. Végülis a lányom volt.

  Ők voltak az első áldozataim, s sose éreztem magam miatta rosszul. Egyesek szerint őrült vagyok. Igen, lehet. De az Uramat szolgálom, s ő szeret engem. Ő megérti, miért vagyok olyan, amilyen, s ennek megfelelően lát el faladatokkal. Tudja, hogy én gyilkosnak születtem. Az ősi vérnek, ha egyszer fellángol, nem lehet ellenállni.

  A mai egyszerű, rutin munka lesz. Egy város széli, eldugott ház, egy férj és egy feleség, gyerek nincs. Meg kell tudnom, hogy a Minisztérium hol készül legközelebb lecsapni. Az áruló nevét sem ártana megszerezni, de eddig ezt egyetlen minisztériumi varázsló sem tudta elárulni. Ravasz kis kém, de Urunk elől mégsem menekülhet. Előbb vagy utóbb, de el fogjuk kapni, s akkor megfizet tetteiért. Ő meg fog bűnhődni.

  Ha kínvallatásról van szó, az Uram mindig engem küld. Én vagyok az egyetlen profi a pályán, s eddig sosem hibáztam. Talán a vérem teszi. Ha én gyilkolok, azt tökéletesen teszem.

  Minden csendes és nyugodt. Az erdőben szellőfoszlányok kergetik egymást, de ettől eltekintve a fák ágai mozzanatlanul állnak. A természet vár. A levegő fülledt és száraz, napok óta nem esett már, szinte tapintható a feszültség. Az égen sötét felhők közelednek. Esni fog. A házban élők nem tudják, hogy jövök, a föld sem tudja, hogy eső közeleg. Mesteri meglepetés.

  A pálcámat a kezemben szorítva közeledek. Fény szűrődik ki az ablakon, és vidám beszélgetés. Alig egy óra múlva mindketten halottak lesznek. Megnyomom a csengőt. Az esti csendben szinte fülsüketítő a lágy dallam, mely vendég érkezését jelzi. Egy nagyon sötét és gonosz vendégét.

  A feleség nyit ajtót. Kedvesen üdvözöl, majd tudni kívánja, kit keresek. Mikor bájosan közlöm vele, hogy a férjével szeretnék beszélgetni, a konyha felé fordul.

- Drágám! Gye... - kezdi, azonban soha nem tudjuk meg, hogy hogyan akarta folytatni. Gyors és kíméletes átokkal végeztem vele, rá nincs szükségem.

  Egy férfi lép ki a konyhából, felemelt pálcával, azonban ellenem semmit sem tehet. Két pillanat múlva egyetlen fegyvere kettétörve hever előttem a földön. Döbbenten néz rám, a szeméből sugárzik a félelem. Belépek a házba és becsukom az ajtót. Most már nem menekülhet.

- Jó estét, uram! - köszöntöm sziszegve. Válaszként hátrál egy lépést.

- Ki maga? S mit akar? - kérdi.

- Nos - kezdem -, ha a nevemet kérdezné, azt talán elárulhatnám, de hogy ki vagyok én, azt nem áll módomban meghatározni. De a tetteim majd rávezetik a megoldásra, ne féljen - felelem, s elindulok felé. A tükörfényesre polírozott parketta recseg a talpam alatt, kint feltámad a szél, recsegnek a faágak, s a háztető cserepei is halkan remegnek. A férfi remegve hátrál, de előlem már nem menekülhet. Én ráérek, felőlem akár kergetőzhetünk is, ha neki így jobb. A konyhapult mellé táncol, s felragad egy ott heverő kést, nekem szegezi, de pálcám egy suhintásával a kés az én kezembe száll.

- Ugyan már, kedves Uram! Csak beszélgetni szeretnék! - közlöm sátáni mosoly kíséretében.

- Hagyjon békén, menjen el... - hebegi házigazdám.

- Hát így illik bánni egy vendéggel? - kérdem, megnyomva minden egyes szót. Nem felel, a félelem lassan elveszi eszét. Testes ember, inge alatt vastag hájréteg feszül. Öröm lesz vele végezni. Egy ügyes bűbájjal mozgásképtelenné teszem. Az asztalról egy intéssel a földre küldöm a tányérokat, majd helyükre varázsolom áldozatom. Kezeit, lábait az asztalhoz szíjazom, aztán munkához látok. Először elintézem, hogy tudjon mozogni, csak aztán kezdek el beszélni.

- Szeretnék megtudni néhány dolgot - mondom, mire ő vadul nemet int a fejével.

- Hát jó - folytatom színpadias sóhajjal. - Maga akarta!

  Egy pár percig kutatok a konyhában, s mire összeszedek mindent, amire szükségem lehet, áldozatom már valósággal remeg. Nézzük, mennyit bír elviselni. Végiglocsolok egy konyhakendőt ecettel, s bekötöm a száját. Természetesen tiltakozna, de ellenem nem sok mindent tehet.

  Nem lehet kellemes ecetes ronggyal betömött szájjal, leszíjazva és teljesen kiszolgáltatva feküdni. Ezt áldozatom mocorgása, elfojtott nyögései, hörgései tisztán mutatják. Ajkamra gonosz mosolyt varázsol ez a kép. Az ilyen pillanatokért érdemes élni, nincs ennél szebb.

  Letépem róla az inget, így előbukkan puffadt, szőrös hasa. Rálehelek a kezemben tartott késre, s munkához látok. Puhán illesztem a testére a hideg fémet, érezze át teljes valójában a fájdalmat. Gyengéden nyomom a bőrbe a kést, egészen addig, míg kiserken a friss, vörös vér. Lyukat hasítok belé, egészen a köldökétől az ágyékáig. Halkan nyöszörög. Miután az első vágással végeztem, elkezdem a következőt, de ezt kicsit másként. A kandallóban tomboló lángokhoz lépek, s felforrósítom a kést. Miután úgy ítélem meg, hogy már eléggé meleg, visszafordulok a vér áztatta hashoz, s kivágok egy négyzetet a bőrből. Orromat égett hús szaga üti meg, egyszerűen tökéletes. A bőr darabot hanyagul félre hajítom, arra nincs szükségem, hisz az már nem fáj neki. Kikaparom a bőr alól a vastag zsírréteget, majd a földön heverő sótartó üveghez nyúlok. Lassan meglóbálom a férfi orra előtt, legyen ideje felfogni, mire is készülök. Szeme kitágul az ijedtségtől, félelmében a rongyra harap. Felpattintom a sótartó fedelét, s szelíden port hintek a sebre. Jó vastagon, csípje és égesse a háj alól feltárt húst és izmokat. Áldozatom összeszorítja a szemét a kíntól.

- Beszélsz? - kérdem. A férfi halkan nyöszörögve nemet int a fejével. Nocsak! Jobban bírja, mint vártam. Én még azonban nem fejeztem be. Újra a seb fölé állok, s kimért mozdulatokkal az izomba vágok. Áldozatom teste összerándul. Egy kicsit még kaszabolom szerencsétlen hasát, de egy idő után megunom. Dolgozzunk meg kicsit már részeket is! Lehúzom róla a papucsát, majd a zoknit, s késemmel a talpát csiklandozom. Nem reagál, úgyhogy kénytelen vagyok erőszakosabb dolgokat elkövetni. Újra felforrósítom a kést. Nem tehetek róla, szeretem a meleget. Közben figyelem a férfi hasán végzett remekművemet, s fájón állapítom meg, hogy a vér teljesen tönkreteszi. Az egészből nem látszik más, csak egy vörös pacsmag.

  Az átforrósodott késsel a remegő lábujjakhoz lépek, s szemügyre veszem, hogy melyikkel is kezdjem. A kicsi nagyon szimpatikus, úgyhogy azt veszem kezelésbe. Gyors mozdulattal vágom le az apró testrészt. A férfi teste újra összerándul, szemében a fájdalom könnyei égnek. Az asztal másik oldalához lépek, kikötöm a száját, s rámordulok.

- Mikor és hol akarnak lecsapni ránk? - nem magyarázom meg bővebben, ha van egy kis esze, tudja, ki küldött.

- Holnap - hörgi kétségbe esetten. - Este, Silveréknél.

  Sátáni kacajt hallatok, s élvezem, hogy a férfi szemében vad táncot jár a félelem.

- Holnap! Bolondok! - közlöm megvetőem. - Tudod, mi lesz holnap? Tudod? - Ordítok rá, s megrángatom a vállát. Kíntól eltorzult arccal int nemet. - Uram végez az egyetlennel, aki megállíthatja. S ti nem állhattok az útjába, érted? Potteréknek befellegzett - a férfi nem igazán érti mit hablatyolok, a fájdalom végleg elvette az eszét, ha egyáltalán volt neki olyan. Egyszer-kétszer felpofozom, hogy egy kicsit magához térjen. Még nem fejeztem be. Rátaposok egy porcelán tányérra, közben pedig beszélek:

- Az én Uram győzni fog! Eltöröl titeket, mocskokat! Végezni fogunk minden sárvérűvel és bolonddal! A muglik a rabszolgáink lesznek. Igen, holnaptól semmi sem állhat az utunkba. S ti nem tehettek semmit! - hörgöm felé.

- Maga őrült! - súgja. Felragadom a rongyot, és újra bekötöm a száját. Ezt már sokszor hallottam.

- Lehet - sziszegem, s a széttört porcelándarabokat a kivágott bőr helyére teszem, majd egy másik tányért teljes erőmből rányomok. A vér patakokban folyik szét szőrös hasán. Áldozatom teste végleg elhagyja magát, nadrágja vizeletben úszik. Egy utolsó rángás fut rajta végig, majd elájul. Még nem halt meg.

  Csendben várom, hogy magához térjen, közben pedig azon gondolkozom, hogy hogyan végezzek vele. Mikor bágyadtan kinyitja a szemét, rámordulok:

- Ki az áruló? Az a rohadt tetves kém? Kicsoda? - kérdem. Csak lassan jut el a tudatáig, hogy mit akarok, aztán nemet int a fejével. Egy ideig még hagyom, hogy élvezze élete utolsó perceit, de hamar ráunok a dologra. Felállok, és mélyen a szemébe nézek.

- Hogyan végezzek önnel? - tanakodom. - Égessem el? Mártsak kést a szívébe? Esetleg egy egyszerű átok? Melyiket választaná uram?

  A szeme kerekre tágul, de semmit nem tehet. A padló nyöszörög lépteim alatt, az ablakokat szélvihar rázza, a tetőn eső dobol. Tökéletes pillanat a halálra.

- Nos, amennyiben van istene, jobb, ha most kibékül vele, ugyanis lassan átadom önt neki - mondom, és egy hirtelen mozdulattal megragadom a torkát. Érzem szíve gyorsuló ritmusát, látom szemében a vég ígéretét. Már nem húzza sokáig. Egyre szorosabban szorítom, kezét és lábát rángatva próbál kiszabadulni, de a megbűvölt szíjak nem engedik. Szíve veszett kalapálása összemosódik az eső tompa kopogásával, a szél süvítésével.

  Aztán vége. Még rúg párat, a szíve is dobban még egyet, kettőt, de aztán szeme fennakad, az élet elszáll belőle. Gyönyörű pillanata ez az emberi létnek, a végső, utolsó tánc. Ezért élünk. Mind így végezzük egyszer, s ez elől nem menekülhetünk. A halál mindenkit utolér. Hányszor láttam már kihunyni azt a bizonyos parazsat, ellebbeni az utolsó leheletet, a végső, felszabadult sóhajt. Mind ugyanazt súgja, mindig ugyanazt. Megszabadultam. A kérdés csak az, hogy tőlem, vagy magától az élettől? Melyik tölti el nagyobb boldogsággal az áldozataim? Melyik?

  Leszedem az asztalról a tehetetlen hullát, s kirángatom a hátsó kertbe. Az eső zuhog, mintha dézsából öntenék. Én is ilyen nap akarok majd meghalni. Kihozom a fészerből az egyik baltát, s apró darabokra szelem a kimúlt testet. Aztán ásót fogok, és elásom. Ember legyen a talpán, aki ezt megtalálja!

  Visszamegyek a házba, s eltüntetem a gyilkosságra és vérfürdőre utaló jeleket. Az asszonyt a házban aprítom fel, meglazult padlódeszkák alá teszem a darabjait. Dicsőséges sírhely!

  Mikor mindennel végzek, elhagyom a házat. Kilépek a tomboló esőbe, s még megfordul a fejemben egy gondolat. Uram nem lenne boldog, ha tudná, hogy elárultam titkait. Szerinte mindig, mindenhol lehetnek kémek. Itt azonban csak hárman voltunk, s még az Uram sem tudhat mindent. A hullák ugyebár, csak hullák maradnak.

  S mindannyian tudjuk: a holtak nem beszélnek.