Viszontlátás

- Hát eljöttél. Itt vagy teljes életnagyságban. Őszintén szólva nem hittem volna, hogy valaha is újra láthatlak.

- Ki vagy te, és mit akarsz tőlem?

- Miért?

- Mert leszámolni valónk van. Te talán már nem is emlékszel rám, de én annál jobban. Mindent tudok rólad, a tervem bevált. Te se vagy több az összes többi bábunál.

- Meg akarsz ölni? Vagy még jobban megkínozni?

- Kínozni? Ne légy nevetséges. Nem én kínozlak, hanem a lelkiismereted. És a java még hátra van.

- Megölsz?

- Nem. Nem akarlak megölni. És amint végeztünk távozhatsz. Azt nem állítom, hogy sértetlenül.

- Akkor eddig miért nem bántottál?

- Én nem a szokásos módszereket használom. Sokkal kegyetlenebb módszereket. Én megtöröm az ellenfelet. Lassan a lelkéig hatolok, és a lelkiismeretét ébreztem fel.

- Ne húzd az időt!

- Nem vagy abban a helyzetben, hogy parancsolgass! De nem bánom. Helyezkedj el kényelmesen. A vetítés máris kezdődik. – Berregés, kattogás hallatszott, és a vásznon vastag betűkkel a következő szöveg vált láthatóvá.

- Az életem. – a vetítés elkezdődött. A vásznon megjelent a kék ég. Bárányfelhők úsztak át rajta. Majd láthatóvá vált a zöld rét, rajta virágokkal. Egy lány és egy fiú kergetőzött ott. A szobában ülő férfi egyiket sem ismerte. Legalábbis azt hitte. Futás közben a lány hírtelen elesett. Piros ruhácskája sáros lett. A vele egykorú kisfiúcska odafutott, és leült mellé. A gyerekek nem voltak többek öt évesnél. A fiú átkarolta a lányt, és egy puszit adott az arcára. A gyerekek beszélgettek és nevetgéltek, majd újból futásnak eredtek. Egy szakadék szélére értek. Mindketten megtorpantak. Lenéztek a mélybe. A lány a fiúhoz bújt. Félt. A fiú kibontakozott az ölelésből. A szakadék széléhez lépett, de megbotlott, és megcsúszott. Lezuhant. A kislány sikított, és sírt. A következő kép sötét volt. Egy ablak és egy ágy volt látható, majd hangok is hallatszottak, és az alakok is láthatóvá váltak. Egy debella méretű nő nyálát szétfröcskölve üvöltött.

- Te tehetsz arról, hogy Josh meghalt! Csakis a te hibád. A te hibád! Mindenkire csak bajt hozol! – aztán a nő kirohant, és egy fehér ruhába öltözött kislány maradt csak ott egy plüssdelfint szorongatva. Hirtelen hanyatt vágódott, és halkan sírni kezdett. Így aludt el. A kép elsötétült, majd egy esős képkocka váltotta fel a sötét szobát. Egy fiatal nő, és egy alig kilenc éves gyermek sétált a csúszós utcán. A kicsi fázott, de nem mert megszólalni. Anyja kezét fogva némán haladt. A nő szomorú volt. Végül egy szürke épületbe tértek be. Egy kórház volt, ezt a folyosókról könnyen meg lehetett állapítani. Az egyik ablakos terem előtt a nő megállt, felemelte a lányát, és mutatott neki valakit. Az üveg túloldalán fehér ágyon egy férfi feküdt, testét csövek hálózták be.

- Látod kicsim? Ő a papa. Azóta van így, mióta lezuhant a tetőről. Téged mentett meg. Ha nem tette volna, te már halott lennél. – a következő képen egy sírkő volt, rajta egy felirattal. Előtte egy kilencéves lány térdelt, és sírt. Csak egy mondatot mondott.

- Ne haragudj papa, sajnálom. – egy hatalmas kastély vált aztán láthatóvá. A férfi, aki a képeket nézte, felismerte, de nem szólt semmit. Az igazgatói irodát is felismerte. Egy tizenhárom éves lány a könnyeivel küszködve olvasott egy levelet, végül nem bírta tovább. Kirohant, és csak rótta a folyosókat. Az egyik torony egyik ablaka előtt megállt, és kinézett az esős éjszakába. Párafoltot lehelve az üvegre ennyit suttogott.

- Mama, nem kellett volna meghalnod. Ennek is én vagyok az oka? Mondja meg valaki! – A következő képkoca egy folyosói jelenet volt, ugyan abban a kastélyban, de a lány már idősebb volt. Tizenhat éves. Körülötte rengeteg társa állt kivont varázspálcával. Több irányból sokszínű sugarak indultak a lány felé. Ő egy darabig kétségbeesetten védekezett, de a nyomást nem bírta tovább, és elájult. A film elsötétült. A következő, amit a néző látott, megrémítette. Egy sötét csuklyásokból álló kör volt, és az alakok kegyetlenül vihogtak. A kör közepén ugyancsak csuklyás alak állt, kezében egy csecsemővel. A kicsi panaszosan sírt. Anyja testével próbálta védeni. De a piros fénysugarak így is eltalálták. A filmkocka utolsó látható része az volt, hogy egy ősz, szemüveges férfi a nő fölé hajol. Aztán egy vakítóan fehér szoba jelent meg. Hamar rá lehetett jönni a berendezési tárgyakból, hogy egy kórházban játszódik ez a rész. A nő könnyezve feküdt az ágyon. Egy barátságos arcú, ősz férfi ült az ágya mellett. A nő hirtelen megszólalt. Hangja felismerhetetlenné torzult a keserű fájdalomtól.

- Kérem vigyázzon a lányomra. Tudom, nem ilyen életet érdemel, de jobb ha nem látja az apja. Tudom mi lesz vele. Az apja nem szereti a magatehetetlen embereket. Engem sem szeretett, pedig én csak az egyik szememre vakultam meg. Vigyázzon rá. – A kocka elsötétült, és egy fiatal, alig tizenhét éves lány állt egy sírnál könnyezve. Nem szólt semmit, az arca nem volt látható, a férfi mégis felismerte. Kezdte kellemetlenül érezni magát. Már jó ideje fészkelődött és elfehéredett kezekkel szorította a karfát. Arca megfeszült. Mikor meglátta a következő képet keservesen felnyögött. A képen ő maga, volt és egy tizennyolc éves lány. Veszekedtek.

- Te is pont olyan vagy, mint az anyád volt egykor! Kihasználsz másokat. Tűnj el az életemből.

- Gyűlöllek! El is tűnök, de egyszer még viszont fogsz látni. Ígérem, nem szabadulsz tőlem! – A lány kiviharzott a szobából, és csak rohant. Lassan egy parkba ért. Arca idegességet tükrözött és bánatot, vonásaiból mégsem lehetett felismerni, ahogy eddig sem. És most nem sírt, csak ökölbe szorította a kezét. A következő kép már egy zsúfolt főutat mutatott. Az a lány volt, ugyan abban a ruhában, még ugyan azon a napon. Már nem futott, de még mindig sietett. Nem nézett semerre. Aztán hirtelen ismét futásnak eredt. A sarkon lelépett a járdáról. Keserves fékcsikorgás hallatszott, a kép elsötétült, és egy ideig csend honolt mindenütt. A férfi már egyre rosszabb állapotba került. Arca egyre inkább megvonaglott magatehetetlenségében. Ám a film forgott tovább. Egy naplementés temetés volt. Ugyan az a férfi volt ott, és az ősz öreg. Az idősebbik kezét a vállára tette, és keserű hangon beszélni kezdett.

- Autó ütötte el. A maga lánya volt, és sose tudta. Sajnálom. – A férfi a filmen sokáig csendben állt, csak aztán, elhaló hangon szólalt meg.

- Sosem ismerhettem meg. És mikor kiderült volna, ő már nem él. Pedig rá kellett volna jönnöm. – A film ennyi volt. A vászon végleg elsötétült, a berregés leállt, és a szobára csend ereszkedett, de ez cseppet sem volt megnyugtató. Végül a testetlen hang szólalt meg.

- Hogy tetszett?

- Miért? Miért kellett ezt végig nézzem? - kérdezte elfúló hangon, üvöltve a férfi.

- Hogy szembesülj az igazsággal.

- Miért kínzol?! – a férfi arcán ezüst könnycseppek folytak le. – Ez életem legnagyobb hibája volt! Nem ismerhettem meg a lányom, csak egyszer találkoztunk, és a sors máris elvette tőlem. Most miért kellett mindezt újra élnem? Ő már nem él! Mire jó ez neked?! – a férfi arcára tapasztotta a kezét, előre görnyedt, és hangtalanul sírt, hosszú évek óta először.

- Most már tudod milyen a magány, milyen az, ha az ember egész életében egyedül van, és nincs senkije.

- Hagyj békén! Ne kínozz! A hibámat már nem tehetem jóvá!

- De igen. –szólt pár perc múlva a testetlen hang, szinte suttogva.

- Hogyan?

- Még mindent jóvá tehetsz.

- De ő már halott.

- Had meséljek el még valamit. Azért kellett megfogjalak a levelekkel, hogy bízz bennem, és el gyere. Nem akartam, hogy rajtam kívül más gyengének lásson. Nem várok el tőled semmit, csak látni akartalak, és szembesíteni a tényekkel.

- De… miért? –zokogta a férfi.

- Meggyászoltad a lányod, és eltemetted. De valóban ő halt meg?

- Ki vagy te? Mindent tudsz rólam. Olyanokat is, amiket csak a halott családom. Ki vagy te? Egy kísértet a múltból?

- Halottnak hisznek, de nem kísértek.

- Nem értem.

- Figyelj rám! Mary nem halt meg, él, de senki sem ismeri. A baleset után a kórházban meglátogatta az öreg Dumbledore. Ő adott neki egy új esélyt, új életet. De el kellett játszania, hogy halott. Megrendezte hát a halálát. Azóta egyedül él ebben az átkozott lyukban, várva a pillanatot, hogy múlt és jelen újra egyesül. Ez most megtörtént. Keresett téged, mindent egy lapra tett fel. Mikor fellelt, kiötlött egy tervet. Rávett téged, hogy gyere el, és te belesétáltál a hálóba. Mivel te halottnak hitted, volt mivel zsaroljon. Ő már nem bukhatott volna el, maximum nem látott volna téged. Te se buktál volna, esetleg egy-két múltbéli emlék bosszantott volna. És ezt ő jól tudta. Nem akart neked nagyobb fájdalmat okozni, mint amekkorát ez a film adhatott.

- Ha él, és itt van, miért nem látom? Miért hazudsz?

- Nem hazudok. Itt van, és lát téged. De fél tőled.

- De hisz nem bántanám. Ha te tudod hol van, akkor vezess hozzá. Könyörgök! Meg kell ismerjem a lányom.

- Rengeteg év eltelt azóta. Ő is változott, és te is. Zárkózott lett, és félénk, ugyanakkor határozott. A balesete óta nem látott embereket, csak az ablakából. Nem beszélgetett senkivel.

- De én az apja vagyok! –üvöltötte kétségbeesve a férfi.

- Mond csak, biztos vagy benne? Mary nem olyan, mint amilyennek látni szeretnéd. Megváltozott, új életet kapott.

- Nem érdekel. Látnom kell, ha többször nem is tehetem meg. –határozott a férfi.

- Rendben. – sóhajtott a hang. Már koránt sem volt olyan határozott, és rideg, mint az elején. Rengeteg félelem csengett benne. Valahol egy kilincs lenyomódott, és egy ajtó rekedten nyikorogni kezdett. Hirtelen fényár vonta be a szobát. A férfi szeme elé kapta a karját. Beleellett pár pillanatba, mire hozzászokott az új fényviszonyokhoz. Az ajtó felé nézett. A fényben egy fotelre hasonlító ülőalkalmatosság rajzolódott ki. Csakhogy ez gurult. Zörgősen begurult a szobába. Az ajtó becsukódott. Egy pillanatra ismét sötét lett, majd egy fáklya gyulladt meg, közvetlenül a jövevény feje fölött. A férfi döbbenten nézet lefelé. Egy huszonöt év körüli fiatal nő ült egy tolókocsiban. Hajában, fiatal kora ellenére ősz hajszálakban játszottak, arca megkeményedett, homloka ráncos volt. Egyedül fekete szeme emlékeztette egykori önmagára. A fekete szemű férfi döbbenten nézett le, és a meglepetéstől letérdelt. Csak nagy nehezen tudott megszólalni.

- Mary… te lennél az?

- Én vagyok, apa.

- De… nem…

- Nem ilyen voltam igaz? Fiatal voltam, karcsú és esztelen. A hangom is magasabb volt. Tudod, a baleset mindent megváltoztatott. A hangszálaim szinte teljesen tönkre mentek, az arcom szétroncsolódott. Rengeteg műtétbe került, mire ilyenné tudtak kipofozni. Más lettem. Lélekben is. És hozzá szoktam ehhez az élethez, és a tolókocsihoz.

- Mary, én… nem tudtam. Hidd el mindent megbántam már! –zokogta a férfi, és átölelte lányát.

- Apa, én… örülök, hogy itt vagy.

- Kicsim, én… mindent megbántam. Amit akkor mondtam és tettem. Ideges voltam. Tudom, nem mentség, de hidd el, mióta megtudtam, hogy te vagy a lányom, és halottnak hittelek, teljesen megváltoztam. Átértékeltem magamban mindent.

- Nem kell magyarázkodnod. Tudom milyen volt neked. De a lényeg, hogy látlak. El se tudod képzelni mekkora öröm ez nekem.

- Mary, kérlek bocsáss meg, és… térj vissza hozzám.

- Nem tehetem. Halott vagyok. De… annak örülnék, ha összeköltöznénk.

- Azt nem lehet, de ígérem, ezentúl minden nap meglátogatlak, és az összes szabadidőmet veled töltöm. Bepótolok mindent, amit az évek során elvesztegettem.

- Szóval… nem menekülsz el az új külsőmtől.

- Tudom hogy furcsa, de így még jobban szeretlek. –Megölelte a lányt, aki viszonozta a gesztust. Sokáig maradtak így, némán, egymást ölelve, hosszú évek után végre először boldogan. És ezentúl ha együtt voltak, sosem szomorkodtak.

VÉGE