Memories

A lábammal idegesen doboltam a földön, jelezve Steve-nek, hogy most se kedvem, se türelmem nincs a gyermekded játékaihoz.
Úgy tűnt, ő nagyon élvezi a helyzetet. Minél türelmetlenebb lettem, ő annál nyugodtabban állt előttem sátánian mosolyogva.
Soha nem vallottam volna be, de nagyon tiszteltem Steve kimértségét. Minden lépést előre tudott, ha valami nem az eredeti terv szerint ment, mindig volt mentőötlete.
A falnak dőlve felpillantottam az égre, mintha valamiféle segítséget vagy biztatást várnék. Nem is tudom, mihez.
Steve elnyomta a cigijét.
Még jó, hogy a vérszipolyokra semmi hatása nincs, csak füstöl, meg néha fölizzik, különben aggódnék.
Nyugtalanságom lassan elszállt a cigifüsttel együtt.
Körbenéztem. 5 év után újra itt álltunk a régi iskolánk focipályáján.
Elég furcsa életünk lett, nincs mit tagadni ezen. Ő vérszipoly lett, én vámpír. És most egymás ellen kéne harcolnunk.
Kitört a Sebhelyesek Háborúja Mr Tiny szeszélyeinek köszönhetően. Elmosolyodtam. Ami azt illeti, sebhelyem van bőven. Mint egy verseny, amire csak az nevezhet be, akinek van elég sebhelye, olyan ez a háború. Mondjuk, a legtöbb forradást a harc során szereztem, ebben a harcban.
Elgondolkodtam, Steve miért cigizik. Talán a szokás hatalma. Igen, nekem is vannak hasonló levakarhatatlan szokásaim. egy egész füzetet meg lehetne velük tölteni, úgyhogy inkább nem részletezném.
Ránéztem Steve-re.
Arcán komoly, mégis kisfiúsan pimasz mosoly ült. Vállig érő, kócos szőke hajába bele-belekapott a szél. Egyszerű, fiatalos ruhát hordott. Fekete Nirvanás pólót és hosszú, barna bársonynadrágot viselt.
Kezdtem magam kényelmetlenül érezni fekete és vörös vámpíröltözékemben.
Kétségtelen, hogy bármikor bárhova be tudna illeszkedni. Igen, ez Steve.
Úgy látszik, ő is engem méricskélt.
Aztán minden átmenet nélkül odalépett elém. Bal kezével megsimogatta az arcom, úgy, hogy jól láthassam kereszt alakú sebhelyét.
A hajamba túrt, és halkan, nagyon lassan a fülembe suttogta:
- Csak semmi hirtelen mozdulat, Shan.
Én csak néztem a szemébe értetlenül, a magyarázatot keresve, de megint csak ugyanaz a régi, megszállott tekintet nézett vissza rám.
Ujjai tovább matattak a hajamban, majd a falhoz nyomott, hogy mozdulni se tudtam, a számra pillantott, újra a szemembe nézett, majd lassan, nagyon lassan megcsókolt. Csókja édes volt, de valami túlvilágit is éreztem benne.
Első döbbenetemből föleszmélve visszacsókoltam. Steve nem lepődött meg, hanem ha lehet, még közelebb húzódott.
Nagyon idétlenül éreztem magam. Olyan nyugodt és kimért volt, nekem pedig remegett minden porcikám.
Annyira tudta, mit akarok.
Pár perc után kissé elhúzódott, és a nyakamat kezdte csókolni.
Ilyet még soha nem éreztem.
Csodálatos volt.
Az égre emeltem tekintetemet, a lábam jobban remegett, mint bármikor előtte, és csak élveztem Steve puha csókjait, és erős szorítását.
Aztán ismét elengedett, hátrébb lépett, biccentett, majd angolosan távozott, engem kétségek között hagyva.
- Szeretlek – suttogtam utána a levegőbe.
Még egyszer visszanézett rám, és pimaszul mosolygott.
*
Most Steve sírjánál állok, köpenyem lebeg a szélben, mint egy jó nagy denevérszárny, olyan.
Ez nem az a koporsó, amelyben csak egy éjszakát pihen a vérszipoly.
Steve örökre elment.
Megnyertük a háborút, de milyen áron?
Sokan vesztettek számukra fontos embereket.
Én is.
A szeretőmet, legjobb barátomat és legfőbb ellenségemet.
Steve-et.
Ő tudta.
Már akkor, ott, a suli udvarán.
A csata után élettelen testét magam temettem el.
Mr Crepsley döbbenten állt mögöttem, mikor ijedten a földön mozdulatlanul heverő Steve-hez rohantam.
Ő nem ért semmit.
De Steve meglátta minden gondolatomat. Hagyott győzni.
Kettőnk közül mégiscsak ő a becsületesebb.
- Hiányzol – mondtam. Hangom szinte hasította a csöndet. Kezem a sírkőre tettem.
- Nyugodj békében, Steve – suttogtam mosolyogva.
Egy könnycsepp gördült le az arcomon.
A sír mellett összegörnyedtem és vártam, hogy megláthassam vámpíréletem első és egyben utolsó napfelkeltéjét.

Vége