Szerelem…

Mi az egy halhatatlannak. Emberi létemben sem kaptam belőle sokat, de most, hogy már 350 éve élek és emberekből táplálkozom nem is igazán érdekel. Legalább is azt hittem egészen addig, amíg meg nem pillantottalak egyik szórakozóhelyünkön. Hogy mit kerestél ott azt máig sem értem. Mit akartál te, mint angyal a démonok között? Egy gondolat motoszkált akkor a fejemben, hogy magamnak akarlak. Meg is kaptalak. De amilyen hamar jött a boldogság olyan gyorsan el is ment. Elvettek tőlem… Elvettek tőlem, mert nem akartalak téged is ebbe az elkárhozott életbe kényszeríteni. Nem akartam, hogy vérrel áztasd gyönyörű ajkaid. Hiszen angyal voltál az én angyalom a fény az életemben az, aki visszahozta elveszett emberségemet. Érzelmeket hoztál az érzelemmentes világomba. Most ez mind szertefoszlott, hiszen te halott vagy én, pedig folytatom üres életemet. Mert nélküled üres vagyok. Most, is mint már annyiszor itt vagyok a sírodnál és visszagondolok együtt töltött perceinkre. Első találkozásunkra tökéletesen emlékszem, mintha csak tegnap lett volna, pedig már 50 éve volt.

Épp a haverokkal ünnepeltük legújabb klán tagjainkat. Nem voltam bulizós hangulatban, de a társaság már megszokta, hogy én mindig csöndben végigülöm az ilyen partikat.

- Nézzétek! – kiáltott fel köztünk a legfiatalabb majd az ajtó felé mutatott – Új emberek.

Unott arccal fordultam én is arra. Négy csodálkozó és kalandra éhes fiatalt láttam. Már éppen fordultam volna el, amikor beléptél az ajtón. Szemeim kitágultak és a lélegzetem is elakadt. Felálltam a helyemről és az emeleti korláthoz sétáltam, hogy még jobban szemügyre vegyelek. Hallottam, hogy a többiek a hátam mögött sutyorognak. Nem értették mi ütött belém. Én, aki mindig csak egy helyben ülök, és nem csinálok semmit az ilyen partikon (függetlenül attól, hogy mindig én szerveztem ezeket) most mégis megmozdultam. Néhányan oda is jöttek, hogy megkereshessék annak az okát, ami kimozdított sötét zugomból. 300 évemmel még nem számítottam öregnek, de már fiatalnak sem így társaim zavarodottságát meg is értettem. Míg a többiek feszülten keresgélték szemükkel azt az illetőt, aki képes volt engem felrázni a semmittevésből, addig én csak bódultan néztelek tovább.

Tipikus huszonéves voltál. Ám öltözéked inkább hasonlított egy tizenéveséhez. Laza fehér póló és fehér farmer volt rajtad, amihez tartozott a fehér edző cipő is. Ezüstösen csillogó hajad lazán volt összekötve pár tincs a szemedbe lógott, ami csak még aranyosabbá varázsolt. A szemeidet ekkor még nem láttam, de első gondolatom az volt, hogy azért jöttél, hogy minket, démonokat elűzz. Biztos Isten küldött, hogy szabadítsd meg a világot a romlástól. Már azon kaptam magam, hogy azt várom mikor jelennek meg a hófehér angyal szárnyaid. Elmosolyodtam magamban. Könyörögnék a végítélet után, ha tudnám, hogy te hajtod végre.

Társaim lassan rájöttek, hogy ki az, aki kimozdított az unalomból és így felizgatott. Észrevettek ők is téged. (Mondjuk nem volt nehéz dolguk. Túlságosan fehérbe voltál öltözve itt a sok fekete ruhás démon között, szinte ragyogtál.) Ki mosolyogva ki féltékenyen nézett rád majd rám. Nem értették (és valljuk be nem is állt szándékomban megmagyarázni nekik).

Elkezdtél beljebb haladni a bárban. Megint elmosolyodtam magamban. Olyan kis esetlen voltál. Néhányszor nekimentél egy-két embernek, de végül csak elérted a barátaidat. Koccintottatok párat, végül mind táncparkett felé vettétek az irányt. Én, mint akit megbűvöltek, úgy bámultalak miközben te, táncoltál. Az egyik szám végén a fejedet felfelé fordítottad. Szemeid csukva voltak, majd lassan kinyitottad őket és végre beléjük tekinthettem. Te is mélyen bele néztél vörös szemeimbe. Nem is folytattad tovább a táncot. Néztelek, és szemeid kékjében elvesztem. Abban a pillanatban úgy éreztem, hogy újjá születtem. Lassan végigmértél engem. Rajtam szokásos öltözékem volt. Egy fekete ing és nadrág fekete cipővel. Vörös hajamat viszont most nem fogtam össze olyan gondosan, mint, ahogy általában szoktam. Míg a te hajad csak a hátad közepéig ért az enyém a fenekemig. Kettőnk közül mindig én voltam az elegánsabb. Bár engem sohasem zavart, hogy olyan kisfiús vagy (végül is mögöttem 300 év tapasztalata állt), inkább aranyosnak találtam. Nem tudom meddig bámultuk egymást mikor, újra táncolni kezdtél.

Többször is találkozott a tekintetünk azon az estén, de sajnos minden jónak vége szakad egyszer. Kezdett hajnalodni. Nekem is mennem kellett és ti is indultatok. Mielőtt azonban kiléptél volna a kijáraton határozottan rám, néztél és kiolvastam szemeidből, hogy van remény a számomra. Végül egy varázslatos mosolyt is küldtél nekem, majd eltűntél az ajtók mögött.

Visszaültem elhagyott helyemre. Olyan érzések kavarogtak bennem, amiket nem nagyon értettem. Hiszen már egy ideje nem nagyon foglalkozom a világgal. Teljesen össze voltam zavarodva. Remekül sikerült az este, de csalódott is voltam, hogy nem volt erőm lemenni hozzád.  Elmélkedésemben egy hang zavart meg. Valami olyasmit motyogott nekem, hogy mennünk kell, mert hamarosan fel kell a Nap. Kábultan lépdeltem nyughelyem felé. Olyan voltam, mint akit elvarázsoltak.